Őrzői az ősi kincsnek

A magyarok számára mind erkölcsileg, mind a mindennapi nyelvhasználatban természetes, hogy a fohász ott van, ott lehet a szócsaládokban, és a magyar nyelv természetesnek tartja az anyanyelve megtartó erejét, akár a harangszót. Évszázadokra is visszanéz meg előre is ugyanannyit a magyar nyelv történetével foglalatoskodó magyar és más nemzetiségű kutatók munkássága. Nyelvében él a nemzet, és ha egy népet elnyomnak ellenséges nációk, a magában és önmaga létéért küzdő nemzet – s így a magyarság is – a nyelvéhez fordul legelébb. Ezt éli meg az ember ifjú anya, ifjú apa korában, mikor a dédnagyapa szavait mondja a kicsi ember, ölelve az asztal lábát.

A katolicizmus hitvilága és szokásrendje máig is hozza magával a latin nyelvnek ha csak töredékeit is. Láthattad magad is, hogyan tud könnyezni restelkedve és állig fájdalomban a magyar ember idegen országban, ha emlékezteted szeretettel az otthoni csűr, ház stílusára: mintha kötelet markolna, úgy csikorítja fogát recsegő mosollyal: adom a kulcsom, add a repülőjegyet, szaladnék haza.

A magyar nyelv a sok veszedelem, rabság és megaláztatás folytán vált valóságos imádsággá otthon és idegenben. Nem erre születtünk, s nem erre vagyunk büszkék, hanem arra, ahogy bizonygatja az idegen író, a tudós, mit fedezett fel ismét a mi nyelvünkben. Egyiküket említsem a százból. John Bowring angol politikus és nyelvtudós rajongva írja 1830-ban: „A magyar nyelv eredete nagyon messzire megy vissza. Rendkívül különleges módon fejlődött és szerkezete visszanyúlik arra az időre, mikor még a jelenleg Európában beszélt nyelvek nem léteztek(…) A magyar nyelv egy tömör kődarab, melyen a viharok a legcsekélyebb karcolást sem hagytak. Ez a nyelv a legrégibb, a legdicsőségesebb monumentje egy nemzeti egyeduralomnak és szellemi függetlenségnek.” 

Fejet hajtunk a tudós, a politikus előtt, ha megérti a szavunk, de térdet nem. Azért idézem Bowringot a messzeségből e jajos közelségbe, hogy a jelen történelmi áramlásban is helye lenne. Van nép, mely a másik nyelvét is kigyomlálja, csak uralkodhatna az egész nemzeten. Népünk, nemzetünk és annak szórt részei se fejet, se térdet nem hajtanak a nemzeti és anyanyelvi megalázók előtt. Így van, így vagyunk. Másképp nem gyönyörködhetnének gyermekeink, unokáink és más népek tudósai a magyarok kincseiben, s főként anyanyelvében.