Öreg az idő

Azt tartja a mondás, hogy Csebres felett még a vihar se áll meg, ha félre verik a harangot, a villám is, meg a medvék is elkerülik a falut.

– Sokat mondanak a népek. – A vén Incze Bálint, aki állítólag egyidős a faluval, legyintésre szánta a szót, mert jó fából farag ringó bölcsőt, aztán oda figyelem kell. Ő helyteleníti a mondást, mondván, nem ő öreg, hanem az idő.

– Mihelyt megszületik egy-egy kisgyermek, egy miccre megszólalnak a kakasok mind egy szálig, s megvilágosodik a Bükkoldal, kacsint a harang is a torony ablakával.

Azt sem lehet mondani, hogy a falu elbújt a világ szeme elől. Látni a dombos oldalából három falu tornyát is. Sem a vaddisznók sem a turisták, kirándulók nem kerülik el, annál is inkább, mivel az egykori malom gátja ma is tavat tart életben, lehet benne pancsolni a sok lomb között. A malom is áll, csak nem dohog, mert egykor államosították.

– Megsértődött akkor a malmunk – mondja Incze Bálint nevetve. – Ez a mi falunk mindent megkapott a történelemből, tatárt, törököt, kommunizmust. De megvagyunk. Négyszáz s valamennyi lélek.

Az nekem is feltűnt, nemcsak a feleségemnek, hogy itt se Alszegben, se Felszegben, sehol a falu szélein nincsenek koszlott kunyhók, ribanc bennvalók, ahol rikácsol az idegenség. Meg is ijedtem, amikor ezt tette szóvá a hitvesem. Van úgy az ember, hogy ha kacsint, azt is félreértheti az asszonya.

Ezt is Incze Bálinttól hallottam először. A néprajzos mindent meglát, meghall, mindent együtt lát és csak együtt értelmez.

– Sokfelé eljárunk – mondotta Vica előre hajolva a félig-meddig műhely konyhában, mintha évek óta fogalmazgatta volna – számtalan faluban, mert ez is a munkakörünkhöz tartozik, de…

– A járkálás? – nevetett az ősz hajú, de a dohánytól szőke bajszú öreg, vésővel a kezében.

 – A madár is minden szem után elmegyen. De azt nem értem, hogy nincs ebben a faluban senki más, csak magyar.

Az ember keresgél valamit a tálason, az asztalfiókban, néz maga körül a tiszta konyhában. – A méteresem. Megvan. Jó, hogy ki nem üti a szememet. – Mintha nem hallana. Milliméterez, veszi a csiszolópapírt. – Mit is nem tetszik érteni? Annyi minden van a világban, de annyi! Hogy idegen? Járnak itt elegen. De maguk sem idegenek.

Régi megfigyelésünk. Sosem fejtegettük, mert senki nem magyarázta meg. Itt csak magyarok laknak.

Elrakta a rengő bölcső meglévő alkatrészeit, közben magyarázta, elviszik bizony, megveszik városiak is sokszor a bölcsőt. Aztán kell a pénz is örökké valamire. – S az ember, ugyebár, dologidőben érzi jól magát. No, keringjünk egyet, nézzenek szét, mert a tavaly óta nem jártak itt. – Alszeg ez a rész, eregélünk felfelé, egy kapu előtt megállít Incze Bálint, aki szerint az idő öreg, nem ő.

– Lássák-e ezt a telket? Jó emberek lakták, most üres. Kihaltak az öregek, nyugodjanak. – Kimegyünk egy kis utcán, sok eperfa, sürgő madarak, a székelykapu ereszein galambok. Ismét megállít. Üres az udvar, az ablakokban nincs cserépvirág. És így visz tovább, lekanyarodunk, vissza a hídhoz. Négy házat mutat, mind üresek, de gondozottak az udvarok, nem veri fel a gaz a kis virágos kerteket sem. De az ablakokon nincs virág.

– Valamit megihatnánk-e, Éva asszony, ha meg nem sérteném? Egy esztendeje, hogy nem ittam az urával cseppet se.

– Jó, és akkor én arra az időre menjek a dombra madarászni?

– Tisztelettel kérek bocsánatot, nem akartam megsérteni, de hát milyen az ember… Ha megharagudott, akkor a maradék életemnek annyi.

A kis kocsma tiszta. Beszélgetésre alkalmas.

– Amennyi földje, legelője, erdeje volt a falunak, azt mind megvettük. Köztulajdon. S egyezség van: ha kihal vagy elmegyen valaki, a bennvaló árát megbeszéli a faluval. Így, ahogy mondom. Alkuszunk. Megvesszük a bennvalót. A földjét is. A diófáját az udvarán. Kifizetjük. Itt minden a falué. Ide nem lehet csak úgy béköltözni. Eladó ház kerül, de nem akárkinek. Van falugyűlés. Van elég pénzünk a bankban. Évente adózik mindenki a falunak. Értegetik-e, Éva asszony? Az örökösnek annyit adunk, amennyit kér. Négy lakatlan ház van. Vendégeknek kiadó. No, egészségünkre!