Nyirő és a fagyott bagoly

Mikor szívet s lelket begyepesítő szándékkal sürgölődünk a pogány sorsban, ne rohanjunk rögtön költőóriásokhoz, filozófusokhoz, nem lesz biztos a forrás, a segedelem. Pelyvaként erőtlen kedélyállapotomban fordultam minap, ki tudja, hányadszor Nyirő Józsefhez segedelemért: sziromnyi segélyt bár, tonnányi keserűségemben; ha én sem bírok magammal, mivé tehetnek satnyák, anyátlanul keletkezett ellenségek, mivé…

És itt van máris a segélycsapat az éjszaka közepén, vetetlen ágyam mellett, hol állva, el-ellépegetve olvasok. Uz Bence, aztán az úrfi, maga Nyirő, aki tüdőcsúcshurutjával költözött fel a székely havasokba, erősödni. Itt van a medvéjük is, kántor úr, itt a Herkulest is elgyengítő Csíki- és Gyergyói-havasokban. Őskori nagyságú sziklák védelmében a nyulak és virágok, pávák és óriási fenyők.

Jelen van immár a természetet is szinte mindig uraló ember, Uz Bence, ki zokogva siratja az elárvult két medvebocsocskát, neveltjeit, akiket agyonvertek fejszével a sáncban bosszúálló, gonosz emberek. A líra hatalom, és az igaz lélek is, ami uralja a verset magát. Nyirő József (1889–1953), kinek hamvait az örökös száműzetésből eme Legnagyobb-Románia hatalma nem engedte Madridból idehozni, végrendeletében utolsó kívánságára Székelyudvarhelyen eltemetni 2012 tavaszán – az a fájdalmasat is éltető líra áthatja az Ő prózáját is. Mindene volt Székelyföld, a székelység. A háború végén nyugat felé menekült, noha vajmi kevés köze volt a fasizmushoz. Azon kívül, hogy az ismét újraosztott Erdély magyarországi részének lett országgyűlési képviselője.

A fájdalom, a szülőföld siratása vonzza a lírát?
Olvasom Uz Bence című regényét a magam vigasztalására, aztán elakadok néhol. Pedig szinte fejből tudom az egész kötetet. Hiszen ez tömény líra – és lapozok vissza. „A lovak már izzadtak a térdig érő hóban. Semmi út sem látszott, csak mindenütt a végtelen fehérség. A két kutya is keservesen kínlódott a szán után. Bence felhányta őket a szalmára, maga a lovak előtt járt, és bekanyarodtunk a sziklák komor falai közé.”

A két kutya sora-sorsa maga a verssor(s). Jaj, hol itt – ott – az élet, emberek! „Egyetlen rossz lépés és mindenestül belezuhanunk a színültig fújt szakadékok hósírjába. (…) Egyetlen élőlény egy faághoz fagyott bagoly volt, mely végső kínjában a fakéregbe vágta karmait, és felborzolt tolla úgy látszott, mintha bosszúsan barna kozsókot kanyarított volna a nyaka köré az utolsó pillanatban.”

Itt minden jelző az emberi életet fájdítja a bagoly sorsában. Az élet repdes a havason, pedig már a bagoly is oda. „A tüdőm szakadt ki, ahogy vérbe borult szemekkel, remegő térdekkel másztam a szán után (szócsengő – Cz.), arcom fehérebb volt, mint a télnek szép hava.” A szépség, a líra nem adja meg magát ítéletidőkben sem. Az élő, az olvasó kedvet érez a holt bagoly vigasztalására: ne félj, tavasz jön mindenek után…
Kissé odébb, de még fenn a havasokban. „Az idő valamit enyhült és szép volt az erdő. A földig hóval, zúzmarával borított hatalmas fenyők alatt kék árnyékok nyújtóztak a szűz havon, az angyalok lábujjhegyen jártak, s a megfagyott bagoly örök álmát aludta az ágon.”
Ilyen időkben a halál ellen is vigasztalni az embert! Miféle próba válik valóra?

Simogatnom kellett a halálos veszedelmet. A líra úgy lengi be a regényt – tulajdonképpen elbeszélésfüzér a székelység sorsáról –, hogy minden életmagra kap a sorscsapásokból.

Itthon van bizony Nyirő József, az erdélyi irodalom remek író-alakja. Porai hol vannak, ma sem tudjuk. Ott voltam Székelyudvarhelyt, a szétszórt, gyászban emlékezők között azon a tavaszon, 2012-ben.

Repes bennem az a bagoly,
sose hull le
fagyottan se
a jeges fenyőről.