Nemzeti zsákutcákban

Ha egy író, költő a maga hivatásában semmiképp sem különös, akkor a kutya se olvassa. Szőcs Zoltán kilépett a sorból, még a hetvenet sem érte meg. Vehetjük számba hagyatékát, azt a 13 könyvet, mely együtt izgalmasabb, mint sok fölpelyvásított regény. Abban is izgalmas jelenség lehet, hogy kezdetektől odaadó híve volt Csurka Istvánnak és az általa alapított MIÉP-nek (Magyar Igazság és Élet Pártja), Szőcs volt az a főszerkesztő, aki rémülten figyelhette naponta, hogy omlik be Csurka István írói karrierje és politikai pártja.

Magam is helyben voltam már Budapesten, havonta s hetente írtam a Havi Magyar Fórumnak, meg a hetinek is.  Légszomjjal figyeltem, hogyan veszi magát Csurka Istvánt és minden „bennvalóját” uralma alá a – minek nevezzem? – magánélete. Beomlott minden, akár egy redves pince. „A MIÉP hőskorában vállalható, nagyszerű világítótorony volt ez az ember. Aztán jött a nagy érzelem, mely elsodort benne minden istenit, és előhívott minden közönségeset.” Így ír Szőcs Zoltán Csurkáról, annak a sorsáról. Végignéztem magam is, otthagytam magam is a romokat s a nemzeti oldalon rimánkodó MIÉP egykori híveit, szánva őket s az eszméinket.

Szőcs Zoltán főszerkesztő megalázó helyzetben írta műfajilag esszének (is) nevezhető könyveit. Mintha Magyarország legújabb rendszerváltását követné erkölcsi kategóriáiban, ám olyan módon, hogy a sablonok menekülnek előle.

Európa kultúrája Szőcs nagyepikája. Ostoroz, elképeszt, megnyugtatja a sietőket, hogy ennek és ennek sosem lesz vége. Úgy dédelgeti olvasóit a maga életérveivel, hogy azok hajlandók rögvest megtérni a nemzeti ragyogás felé. Azt is megkérdezhetjük immár a halottól, miért nem épített a maga erkölcsi és politikai völgyeiben filozófiai palotát a MIÉP ege alatt, mielőtt… szóval, amíg volt akinek, s volt bár egy esernyőnyi védett árnyék a lapok, a nemzeti oldal, az ember fölött.

Szőcs abszolút hűséges volt eszméihez, nemzeti filozófiájához, a nemzeti irodalom életigényeihez, már amennyire ez módjában állt. És hűséges volt ahhoz, akinek éltében sem ura, sem szolgája nem volt, hát maradt holtáig a hite a képzelt boldogság mindent átfogó valóságában. Akár – akár annyian, akik voltunk véle is és vagyunk nélküle is ugyanazokon a nemzeti ösvényeken, a nyomában. Nyugodjék végre.