Nemzeti hitben, kamatmentesen

Könnyű a hatalmasokat hasonlítgatni. Mindig találni valamilyen elképzelés kedvéért köztük hasonlóságot. Az igazi nagyok, a kevésbé hatalmasok még abban is hasonlítanak egymáshoz, ahogy különböznek. A nagy művészeket a jól különbözés is egymáshoz hasonlóvá teszi.
Az egyszerű ember, ha csordultig tisztelettel, akkor lehajtott fejjel csak addig jár a temetőkben a nagyok között, míg elhelyezi a maga virágait. Görnyedten, meghunyászkodva nem lehet megtalálni a magasra nemesedettek csillagképeit.
A középszer keresi és magyarázza művek és csontok között a csillogóbbat. A göbbedt azzal próbál hasonlóvá válni, ha a megkülönböztetés és fölmutatás műveletéhez önmagát méltónak erőlteti. A nagyokat hasonlítgatni annyiban könnyű és egyben nehéz is, hogy száz oldalra meg ezer szögre csiszoltak valamennyien.
Byronnal, Petőfivel együtt gondolkodni, kísérgetni őket a maguk mezein, ó, az nagyszerű, az fölemelő. Burnsszel és a mi Sándorunkkal még könnyebb, hiszen „a skót paraszt”, ahogyan szeretettel nevezték irodalomtörténészek és még kortárs imádói is, a nagy skót csoda, a réti fűszálaktól az őszi szerelemig annyi, de annyi színben hasonlít Petőfihez! Csak éppen úgy adódott, hogy neki más vidékeket, lelkieket és megnyomorítottakat kellett bejárnia. Tehát – lényegében más. A többi talál.
Mi nem a nagyjaink, főként Petőfi elismerésével vagyunk adósai a szabadság, szerelem, szerelmetes szabadság magyar szellemalakjának. Amit Ő elvégzett 26 esztendő alatt, azt nem sokan – tán senki sem – tudták megközelíteni sem 1849 óta mostanáig. Ő már fiatalon nemzetben és szabadságban, irodalmi és politikai forradalomban gondolkodott, Csokonai óta először. Megismerte, megtapasztalta a földet, a né­pet, amelyből létre lépett. Megnézte a világot, és azt nem látta jónak, helyénvalónak abban a formában. Azért kereste annak átalakítási módozatait. És ha lúd, hát legyen kövér! – Istenem! Tudta tán, hogy ennyi meg ennyi idő adatott? Nem találta rendben a haza, az emberek, gubások és pipások, csőszök és katonák dolgait, hozzálátott hát végtelen energiával és meggyőződéssel a kicsi országmindenség jobbításához.
Egy világot fölforgatni a következő, a jobbik rend(szer) érdekében nem lehet forradalom nélkül. És emitt sem gondolunk föltétlen a vérontogatásra, inkább a gyökértől a lombtetőig való jobbításra. Ám akkor jöjjön – és nem a költők, nem a forradalmacska kedvéért ám – a forradalom maga! A rendteremtő a rendetlenség elmeszesedett düledezvényében!
Hány zsenire van szüksége egy népnek, hogy maga is rendteremtővé váljék?
Nem szomorítok, csak kérdezek. Miért van az, hogy 1848–’49 és 1956 nagy próbája és leveretése nem volt elegendő az egyszer s mindenkori összefogáshoz? Nemcsak a külső, főként a belső ellenség fegyverezte le nemzet- és világváltó kedvünket, és tett szinte képtelenné Petőfi s a nemzet művének folytatására. Igen, maga Petőfi, aki nem is mellesleg foglalkozott a világszabadság gondolatával.
Nem ujjongva ünnepelünk – nincs is amit – július 31-én. Gyászunk egész nemzetet gondolkodtat minden áldott meg áldatlan esztendőben. És aki gondolkodik magyarként is, hamar rájön, hamar meglátja, hogy a nemzetek szabadsága üzletté vált a mi szemünk előtt. Szabadságunkat épp azok sikkasztották el, akik az érette való és szükséges hitünket, erőnket elapasztották egy kommunista rém­álom vérkör-ábrándja és egy globális, egy újbóli úgynevezett világrend parancsuralmával.
Itt és így váltunk Petőfi és forradalmár, szabadságharcos társainak adósaivá mi, a magyar nemzet. Petőfi Sándor megteremtette a szabadság és a hozzá vezető út teljes fogalom- és cselekvésrendszerét; levezette az indoklás, a szükségszerűség képletét napnál világosabban. Azért, hogy szeretett gubásaink is megértsék azt a Hortobágyon, Nyírségben, Kárpátok ölében: miért is kellett kaszát, ócska puskát ragadni annyiszor a gyermek, a kenyér, a szabadság védelmében?
Szeretetben teljes joggal mondhatom, Petőfi Sándor szinte végleg eladósodott magyarjai vagyunk. A vért nem, nem igénylem. A vér fölszárad, azt a hóhérok is tudják. A szabadság vágya és igénye soha ki nem száradhat. Petőfi „az emberiség nagy és szent nevében” követel jogot, és nem csak a maga nemzete javára. Nos, itt az adósságunk, Petőfi Sándor! – mondhatom fennhangon és Sepsiszentgyörgyön, másutt is, hiszen a magunk adósságát emlegetem, meg a Petőfi-féle világszabadságot. Mert a nemzetnek manapság nem szabad szólnia saját vagyona, néprészei széthordása ellen. És az elsatnyult akaratú nép már csak a kocsmában, a markába zsörtöl.
A nép teremtette anyagi javakat a széthordásra szakosodott intézmények csapatoslag viszik világgá, mások kényére-kedvére s javára. És itthoni milliók éhére, szeme láttára.
Verseidet, Petőfi Sándor, még fölmondjuk valameddig. Főként az Anyám tyúkját, meg a táj riadalmas-szerelmes himnuszait. Azokban kevés a kockázat. – Elhull a virág, eliramlik az élet… Szeptember végén is, de májusban is. De ébresztő igazságaid alig hangzanak el emitt. Haragos hangodat a legkevésbé kívánják hallani.
Forgathatja ki-ki a szót a maga javára, maga mentsége ügyében, mert nincs mentség sem az egyén, sem az önérzetét veszített maradék milliók számára. Mert nem fegyvert hiányolunk, s nem a véres döntések elmaradását. Isten őrizzen! Ám ahol kegyetlen a való, ott kegyetlen a vég is.
A Petőfi-féle respublika rendjét és igazságát hiányoljuk a többség érdekében. A szégyen gyötörhet mindannyiunkat, arra gondolván, hogy a mostani lehetőségek között is milliók éheznek, vesznek vándorbotot, aztán neki a vadnyugatnak, hagyván itt csapot-papot, házat meg birtokot – és jogot a hazához. Varázsszóvá vált a „legitim” illő és illetlen körökben. A törvényesség. Mert már a magyar szó sem törvényes, Sándor! Eladósodtunk nemzettudatban, el anyagilag is.
Eladósodtunk Nálad, Sándorunk, mert semmi nem valósult meg abból, amit vallottatok a „szent világszabadság” zászlai alatt. És viharba riasztó ám arra gondolnom, hogy szinte bokrokban, kuckókban húzza meg magát az, aki cselekedni gyáva.
A nagyok abban hasonlítanak egymáshoz, hogy másokért élnek, áldoznak, küszködnek és halnak. Hiteleznek hitben és reményben határtalanul. És kamatmentesen.