Május 1-je a régieknél

Nevezik májusfának, zöldág-hajnalfának is, néhol inkább a jakabág vagy jakabfa megnevezés honosodott meg annak okán, hogy sokáig ezen a napon volt a világot együtt járó két szent próféta, Fülöp és Jakab névünnepe. A hozzájuk kapcsolódó egyik legendás csoda, miszerint az őket vendégül látó varga korsójából sosem fogy ki a jó bor, asztaláról a kenyér, és a nyárson folyamatosan sül az ízletes liba, bizony manapság is sokaknak kapóra jönne hitük erősítésében…

A 19. század végén aztán a baloldal, mint annyi mindent, ezt az egyházi ünnepet is lenyúlta, és 1891-ben nemzetközi munkásünneppé léptette elő (mire válaszul 1955-ben XII. Piusz pápa bevezette a munkás Szent József, az ácsok, asztalosok, famunkások, favágók, bognárok, koporsókészítők, tímárok és édesapák védőszentje liturgikus emléknapját). Így nem csoda, ha 1921. május 1-jén Sepsiszentgyörgyön a legények már nem a tavasz által ébresztett különös örömöknek igyekeztek hódolni, hanem vörös zászlókkal vonultak végig az utcákon, míg „a gelencei fiatalság vörös szalaggal feldíszített zöldágaiért a csendőrség megtorlásában részesült”.

Pedig – és erre Gazda Klára írásos bizonyítékot is talált – 1753-ban például Kézdivásárhelyen már biztosan volt jakabág-verés, és 1814-ben „Alsócsernáton fiscusa némely gyermek megbüntetését kéri, akik fűzfákat vagdaltak ki, és azt a lányos házak ajtajára tűzték.” Sőt, régebben nemcsak a lányos házak kapujába került zöld ág, hanem a nagyobb tisztséget viselőjébe is. Ezt igazolja Nagymihályfi Ödönfi László görgényi várnagy és székely alispán által 1548-ban kiadott ítéletlevél, melyben elrendeli, hogy a Dálnoki Török Mátyásné és Csernátoni Damokos Mihály közti perben tartsanak tanúvallatást. De mi most maradjunk a fiatalok korabeli „kommunikációjánál”.

Mindegy, milyen ág, csak zöld legyen!

A kiszemelt leányzó háza elé állítandó sudár, fiatal fát általában megfosztották a lombjától, csak a tetején hagytak ágakat. Néhol egy magas oszlop végére erősítettek zöld ágat, másutt csak zöld gallyat tűztek a lányos ház kapujára, kerítésére. A Gyimesekben a jakabfát többnyire egy 5-6 méteres, vékony, meghántott fenyőrúd képezte, amelynek hegyét zölden hagyták, és színes gyapjúbotikákkal díszítették fel.

A legények előző este, csoportokba verődve mentek az erdőbe nyírfa- vagy fenyőágért – az előbbinek gonosz-távoltartó erőt tulajdonítottak a régiek, az utóbbiból több volt. De vittek boroszlánt, fűz-, bükk- és egresfát is, Korondon meg éppenséggel vadcseresznyét! Számos helyen az éjszakát is a szabadban töltötték, éjfélig bús, majd vidám nótákat énekelve, hajnalban érkeztek meg választottjuk kapujába, sokszor zenekísérettel. Szovátán minden legény maga vágta az ágat, és egyedül vitte a szeretőjének.

A lányokat nem nagyon érdekelte, hogy nyír- vagy fenyőfával érkezik-e a legény, csak érkezzen! Mert nagy szégyent jelentett, ha valaki nem kapott – ezért aztán például Korondon amelyik lánynak még nem volt szeretője, annak valamelyik legény rokona díszítette fel a kapuját. A gelencei hajadonok annyira hálásak tudtak lenni, hogy a zöld ágakat kendőkkel, piros szalagokkal felpántlikázták, és egy hét múlva, a figyelmesség viszonzásaként lakomát rendeztek. Erre emlékeztet a népdal is:

Kedvesednek háza előtt

Az éjszaka magasra nőtt,

S gyenge szellő lágy szárnyain

Piros kendő leng ágain.

Még több szóbeszédre adott okot, ha kukoricaszár, ganés seprű vagy mindenféle ringy-ronggyal, kapcadarabbal teleaggatott, száraz gally került a zöld ág helyébe: ez a korábban táncban kikosarazott legény bosszúja is lehetett, de a kevély, rátarti, nagyravágyó, büszke, a szeretőjét elhagyó lányt is ily módon büntették, „hogy vegye észre magát”. A zabolai legények még az utcakapukat is bemázolták, vagy elvitték a szomszéd telkére, „macskazene” kíséretében. A Homoród mentén a táncba hívást visszautasító lánynak ilyenkor kívülről kötözték meg a kapuját; apjának szekerét elbontották, s ökröstül felhúzták a csűr szénapadlására.

Persze az is előfordult, hogy a hajnalfákat csínyből vagy bosszúból kicserélték, ellopták, ezért a komolyan udvaroló legénynek sokszor napfelkeltéig ügyelnie kellett arra, hogy az általa vitt a helyén maradjon. A félreértések elkerülése végett néhol a nevüket is belevésték.