Madarak és emberek élete és halála

Délelőtt, Sugásfürdő. Ezredszer meggyőződöm, páratlan a székely táj! Itt a vadonnak is emberarca van, békét sugárzó, mint a megnyugvás küszöbén utoljára körülnéző öregeknek. Az út szélén egy parányi madárka, valaki odatette, míg megérkezik a szárnyasok irgalmas szamaritánusa. Tenyerembe veszem, apró szeme meg sem rezdül. Mit kellene vele tenni, hova vigyem? Hirtelen összeszedi minden erejét, bukdácsolva elrepül, egy lépésnyi távolságra, a bozótba. Tudja, tudom én is, a biztos halálba menekül. Hagyom, mert szabadon akar eltávozni.
Délután az ég, mint amatőr pantomim művész, mint kisgyerek, aki a vendég előtt bemutatja teljes repertoárját, mosolyog, aztán elszomorodik, vicsorog, fenyegetőzik, majd nagylelkűen lecsillapodik, felénk kacsint: látjátok, így néztek ki ti is, emberek, amikor kiviselitek magatokat.
Este a könyvtárban dokumentumfilmek az elcsatolt területekről. A teremben tíz-tizenkét személy, a szervezőket leszámítva talán hat. Délvidéki nénike egyedül egy faluszéli rozoga házban. A falon, nejlonfóliával leragasztva fénykép, nagybajuszú középkorú férfi mellett a kendős-mosolygós asszony, jaj, mikor lehetett az… A földben, az épületekben, a levegőben is érződik a háború szürkés-penészes, romlást hozó illata. Most magyarul csak a tyúkokkal beszél és egy unokával, aki aztán szerbre fordít, hogy a fiatalok is értsék.
Aztán egy film Bogdán Józsefről. Négyéves korában árván maradt cigánygyerek. Nevelőszülők gondozzák, illetve verik tizennégy éves koráig, amikor vonatra ül, mert erős vágya olyan házban élni, amelynek ajtaja és ablaka van, ahol reggeli, ebéd és vacsora is létezik, rend, tisztaság és szerető szó. És mert tanulni akar, másféle lenni, mint azok, akik között addig élt. Valamint boldog. Hogyan, mikor? Szentül hiszi, csak el kell indulj az úton, a boldogság majd rád talál. Tanul, két diplomát szerez, pap lesz, több helyen megfordul, végül egy délvidéki helységbe kerül. Fehértemplom. Ugye milyen szép a neve? A román határ mellett volt a község magyar a középkorban, a török időkben kipusztult, lett német, szerb, most tizennéhány nemzet lakja. Mise végén magyarul is elejt egy-két igét, hátha valaki arra is mond egy áment.
Félárva gyerekeket gondoz, szabadidejében verseket ír. Nem remekművek, nem rosszak. A háború nyomasztó emléke („A parlagon egy gyászbogár/ a szárnytörött lepkére vár.// Ilyen nyarunk nem volt soha,/ halálfejes a zöld moha”) és a gyerekesen őszinte hit („Ugye, átölelsz engem, Istenem,/ ha ideje jő az elmúlásnak…/ Ugye, átölelsz engem, Istenem,/ ha ideje jő az ébredésnek?”) között ingadozó poézis, akár egy Szent Ferenc lelkületű nyilvános gyónás.
Kilépek a szabadba, újra látom a prefektúra előtti majdnem sárkánydombot, parlagnak sem nevezhető szaharás szégyenét a városnak. Mikor lesz valamelyik félben egy kis jóérzés sutba vetni a nevetséges csökönyösséget, és elviselhetővé tenni a térséget, ha már Brassó–Szeben-féle gyöngyszemmegoldásról álmodni sem merek?
Rendőrök járőröznek, párosával. Marcona férfi, egészen bájos nő. Rend van. A központi park és a főtér teraszain alig akad szabad hely. Nagyobb csoport regáti sportoló – magabiztosak, mint Bronz Béla csizmás lába, hangosak, inkább hangoskodók. A helybéliek csendesebben, derűsebben, a kellemes nyári estén megbocsátható gondtalansággal csevegnek munkáról, szerelemről, múltról és jövőről.
Nem megyek, inkább bolyongok hazafelé, vérkeringésemben zúgnak, zakatolnak a pap-költő vallomásszerű szavai. „Amikor nagyon éhes voltam, elmentem nézni, ahogy mások esznek.” „Van úgy, hogy egyedül misézek” „Én papként tizenöt éve nem keresztelek, nem esketek, csak temetek. Azt tapasztalom – egyház egy ház, aztán már egy sem”. Vajon unokáink valamelyike is hasonló dokumentumfilmben szólja-szórja majd keserveit, néhány véletlenül betévedt néző előtt?
Szinte belebotlok egy volt szomszéd fiatal házaspárba. Az asszonyka fagylaltozik, gömbölyű hasikójában kívánós a baba, két héten belül napvilágra várják. Fiú lesz – húzza ki magát az apuka. Kezedet csókolom, kedveske, erőt adtál mindezek leírására!

Zubreczky Antal