Kovácstalálkozó Szentgyörgyön

„Mintha életre kelne a vas a kezük alatt!” – fogalmazta meg találóan egy idős asszony, aki a hétvégén a sepsiszentgyörgyi Szabadság téren zajló III. Nemzetközi Kovácstalálkozón a nézősereg soraiban megigézve nézte, amint a tapasztalt szakemberek az amúgy „makrancos” vasat könnyed mozdulatokkal formálták, és alakították gyönyörű dísztárgyakká, hasznos szerszámokká, netán szemet megkapó ékszerekké. És mindezt örömmel, a szakma iránti tisztelettel tették, bizonyíték erre, hogy például szombaton a szervezők által meghirdetett kezdési óránál jóval korábban nekiláttak a munkának, csak azért, hogy „ne álljanak tétlenül, ha már itt vannak”.

Több országból érkeztek a mesterek, és ha néha a nyelvismeret hiánya megmosolyogtató pillanatokat is szült, a munka örvényében nem volt fennakadás, mozdulatokból, pillantásokból is értették egymást, még akkor is, ha azelőtt sohasem találkoztak. Sikeresnek kiáltható ki a kétévente megszervezett színvonalas rendezvénysorozat idei kiadása is: a különféle bemutatókon, állandó kiállításon részt vevő közönség méretéből ítélve is (és akkor a lenyűgözött, csodálattól sugárzó arcokról még nem is szóltunk).

Kovácstalálkozó és táncosok évadnyitója

Nagy György olaszteleki kovácsmester, a rendezvény ötletgazdája idén immár harmadik alkalommal szervezte meg sikeresen a Nemzetközi Kovácstalálkozót. Már a második kiadás sikeresen ötvöződött a Sepsiszentgyörgyön éppen zajló „hagyomány évével”, így 2015-ben a megyeszékhelyi Városimázs Iroda is társszervezőként ténykedhetett, ez az „egymásra találás” pedig idén is folytatódott.

A kétévente sorra kerülő találkozó megnyitója ennek az együttműködésnek köszönhetően erősre sikeredett: a rendezvény első napján az érdeklődők a Háromszék Táncegyüttes évadnyitó előadását a Szabadság téren elhelyezett színpadon tekinthették meg. A Furik Rita rendezésében készült „Az én mesém” című nagysikerű gyermekelőadást (Orbán Ferenc és a Heveder zenekar közreműködésével) utoljára mutatták be a művészek. De ugyancsak pénteken lépett színpadra a Kónya Ádám Művelődési Ház Kincskeresők Néptáncegyüttese, valamint a Százlábú Néptáncegyüttes, továbbá a Székelyföldi Magyar Szablyavívó Iskola is színpadi bemutatót tartott.

A főtér a mesteremberek találkozóhelye

Nagy György kovácsmester, ötletgazda örömmel újságolta beszélgetésünk során, hogy idén sikerült „visszahozni” a kovácsműhelyt oda, ahol valamikor volt.

– A kommunizmus évei előtt itt, a főtéren voltak a műhelyek: a kereskedelem és az ipar itt működött. A mesteremberek újra itt találkozhatnak, egymás tudását osztják meg, sajátítják el. Akár egy jó zenész, aki az előadóművésztől is tanul, úgy a kovácsmester is számos érdekességet figyelhet meg, ezekkel gyarapíthatja tudását a látványműhelyekben, és nem utolsó sorban a közönség is látja, szembesül azzal, hogy mi is az igazi vas, hogyan néznek ki az ezekből készült tárgyak, alkotások – magyarázta az olaszteleki kovácsmester. Kifejtette, hogy a népi kirakodóvásáron senki nem ellenőrzi a portéka hitelességét, minőségét, ám itt a szervezők nem engednek be a rendezvény területére olyan tárgyakat, amelyek nem kovácsoltak. Nincs itt, amit keressenek lézervágott-, hegesztett-, elemekből készített tárgyakkal, csakis a kalapáccsal, üllőn formált tárgyakkal – emelte ki. Büszkén árulta el, hogy meglátása szerint Európában ugyan előbb vannak az ilyen jellegű találkozók terén, ám amíg itt csupán a harmadik kiadásnál tartanak, máris elmondható, hogy nagyon magasra van téve a mérce, a színvonala számos határon túli rendezvényt lepipál.

– Nem célunk a találkozó méretét növelni, inkább arra törekszünk, az a szándék, hogy a színvonalat minél magasabbra emeljük, a szakma teljes skáláját átfogjuk, illetve programkínálatunk kortól függetlenül vonzza az érdeklődőket – összegzett.

Lassan épül a jövő is, már volt inasjelöltjük is

Kérdéseinkre kiderült, hogy a bemutatók igencsak hatással vannak a nézőkre: idén például egy 17 éves sepsiszentgyörgyi fiatal jelentkezett inasnak, mivel a korábbi rendezvénysorozatokon annyira lenyűgözték a látványműhelyeken tapasztaltak, hogy otthon kovácsoláshoz fogott, illetve idén azért segédkezett, hogy tudását gyarapítsa.

A résztvevő mesterek Olaszországból, Lengyelországból, Magyarországról és hazánkból érkeztek: otthonról hozott, saját szerszámaikkal mutatták be mesterségük fortélyait, és néhány saját készítésű tárgyat is magukkal hoztak a kiállításra.

A programkínálat egyik érdekes színfoltja volt a vasárnap délutáni patkókészítés és ló-patkolás, amely motiváló volt a lányoknak, hölgyeknek is, hiszen a Magyarországról érkező Kajos Viktória patkolókovácsot láthatták akcióban.

Keménykezű, határozott nő a céhben

– Patkolókovács vagyok, és ebben élek. Gyerekkorom óta ló-közelben nevelkedtem, a ló az életem szerves része, így egyértelmű volt, hogy ezt a szakmát fogom űzni. Ebből élek, mindennapos munkám – mesélte Kajos Viktória, aki elárulta, hogy a lótartóknak nagyon fontos, hogy az állat lába rendben legyen, így a szakembereket megfizetik.

– Vannak nálunk is kovácsok, akiket csak tanítottak erre a szakmára, számos munkát elvállalnak, ám előbb vagy utóbb a ló elkezd „panaszkodni”, ebből kifolyólag a jó szakembereknek kereslete van – magyarázta.

Hangsúlyozta, hogy a patkót nem csak „felütik a patára”, ez komplexebb művelet, ahol – hogy csak párat említsünk – a pata mérete mellett állapotát, patológiáját vizsgálják, de azt is figyelembe veszik, hogy a gazda mire használja a lovat, mennyit dolgozik a négylábú és sorolhatnánk.

A patkolókovács hölgy elmondta, hogy sajnos még mindig előítéletekbe ütközik neme, apró termete miatt, és ha egyre kevesebben is, ám néha megkérdőjelezik szaktudását csak azért, mert nő, sőt akadnak, akik elítélik „nőként választott” szakmája miatt.

Apáról fiúra szálló mesterség – a legjobb iskola

A rendezvénysorozat figyelemreméltó egyénisége volt az olasz Niko Giordani, aki szó szerint beleszületett a szakmába, hiszen apja, nagyapja is kovácsmesterként kereste meg a betevő falatot, mi több, apja az ország egyik legelismertebb hagyományos kovácsiskoláját vezeti.

– Mercato Saraceno településről érkeztem, és egy itt újdonságnak számító – a damaszkoláshoz (rétegelt kovácsoláshoz) hasonló – technikát mutatok be, amely során színesfémeket: sárgarezet, rezet, bronzot olvasztok össze, ebből egy érdekes mintázatú, ékszerek készítésére alkalmas anyag keletkezik – mesélte.

Egy 17 rétegű, pénteken előállított darabot mutatott be, illetve a nyakába lógó ékszernek elkészített medált is megmutatta, hiszen ez is hasonlóképpen született.

Hangsúlyozta, hogy ez a módszer nem egy féltve őrzött titok, ám az előállításnak a folyamatait pontosan be kell tartani, egy lépés kiugrása sikertelenséghez vezet.

– Sokan megpróbálták, ám sikertelenségük miatt végül arra a következtetésre jutottak, hogy ez az összeolvasztás lehetetlen. Mi a folyamatot mutattuk itt be, lépésről lépésre. Sok türelmet, és tapasztalatot igényel ez a munka – összegzett a 26 éves kovácsmester, aki részben a családi hagyományoknak köszönhetően már 17 évesen damaszkolt, és 3 éve készíti az említett, japán eredetű Mokume gane-t.

A szakma jeles művelői gyűltek össze

Vasárnap konferenciára is sor került: Illés Vanda, a Hagyományok Háza Népi Iparművészeti Osztályának vezetője kérdéseinkre kifejtette, hogy minden szakmában nagy fontossággal bír a minőség, és örömmel látják, hogy itt csak a szakmában jeleskedő kovácsok mutatkoztak be.

– Az általam vezetett osztály a kézműveseknek szervezi a minősítéseket: Takáts Zoltán és Szombathy Gábor kovácsmestereket hívtuk meg a konferenciára. A szakértők, akik a Hagyományok Háza Népi Iparművészeti Bíráló Bizottságának is tagjai, zsűrizik a hozzánk beadott tárgyakat, amelyeket ezután védjegyekkel látnak el – részletezte Illés Vanda.

Dicséretesnek tartotta a rendezvénysorozatokon részt vevő nézők érdeklődését, ugyanakkor a lengyel csapat munkája során észlelt összhangot tartotta kivételesnek.

– Többféle kézműves szakmában szervez képzéseket a Hagyományok Háza. Kovácsképzés még nincs, pontosan ezért is jöttünk ide nagy érdeklődéssel – mondta.

További fotók itt.