Koronanapló külföldi bejegyzése

És akkor mégis úgy döntöttem, idén is bevállalom a külföldi nyaralást. No, nem kell Bahamákra vagy Miamira gondolni, csak a testvéremet látogattam meg Németországban. Azóta nem láttam őt, amióta a korona szárnyra kapott. Kivettem hát életem első hivatalos szabadnapjait.

Szó, ami szó, keserédes volt az indulás. Nem a repüléstől féltem, nem is a vírustól. Rettentően tartottam attól, hogy letesztelnek, vagyis feldugnak egy kétméteres fülpiszkálót az orromba, majd egy másikat le a torkomba. Álmatlan éjszakáimon elképzeltem, ahogyan szembe okádok az orvossal, vagy tüsszentek egy nagyot, a cucc meg felszalad az agyamig. Bármi megtörténhet, ki tudja. Megúsztam, nem kellett mintát adnom értékes váladékaimból, helyette szemlélhettem az embereket, viselkedésüket, a reptéren dolgozók tekintetét.

A marosvásárhelyi reptéren minden munkásnak elege van már azokból az utazókból, akik második figyelmeztetésre sem fogják fel, hogy tartsák be a két méter távolságot, hiába az anyjukkal vannak, hiába, hogy a repülőn egymás mellett fognak ülni, hiába, hogy kaja közben még a maszk is lekerül az orról-szájról. Szerencsére nem látták, ahogyan az emberek egymásnak gyurakodva keresik helyüket a gépen, mert még pandémia idején is azt hiszi rengeteg polgártársunk, hogy hamarabb elindulhat, ha három másodperccel hamarabb leül. Kérdeztem is, hogy „disztáncáre szocsiálö, csevá?”, de csak egy értetlenkedő szempárral találkoztam. Vajon lemaradtam arról a hírről, ami arról szólt, hogy a reptéren be kell tartani a saját hajszáladdal is a távolságot, a csomagellenőrző bácsi végigfogdoshat minden táskát, nem esik baja, illetve, hogy a repülőre meg már nem száll fel a vírus?

No, mindegy. Ezzel szemben Németországban a következő a helyzet: mindenkin van maszk, ahol kötelező viselni. Van, akin kettő is, nem vicc, saját szememmel láttam. Biztos, ami biztos, ugye. Nem ordibálnak az alkalmazottak, hogy „álljon már mindenki hátrébb egy kicsit”, rábízzák az emberekre. Akik meg is oldják, egymást figyelmeztetik, hogy „ne haragudj, bocsi, de kérlek, légyszi, tartsd be a távolságot”. A reptéren meg egyetlen sorban ültek egymás nyakán az emberek. A miénkben. Végül is, senki nem mondta, nem szabad.