Kishercegként az álmok felé

„Józsa Irén és Tamás Annamária tanárnők ötödikben megálmodtak Kishercegnek. Akkoriban még nem voltak elképzeléseim sem a színházról, sem magamról. Csak élveztem a folyamatot, amibe belekerültem: megismerkedni egy történettel, szöveget tanulni anyukámmal, játszani a többiekkel, sárgára festetni a hajam és a többi. Aztán egy napon más emberek jelenlétében kezdtünk játszani. Nem is értettük, hogy a végén miért sírnak…

A további néhány évet Barabás Réka színjátszó körei tették mesésebbé. A középiskolában azonban már egyre az hajtott, hogy valami teljesen sajátba fogjunk, így végül Dobri Anitával, Marthi Szilárddal, Tamás Annával és Voloncs Attilával eldöntöttük, hogy mi attól a naptól kezdve egy csapat vagyunk. Nem voltak tényleges elképzeléseink, jóformán még egymást sem ismertük: egyszerűen megelőlegeztük a bizalmat annak, ami ránk várt. Színházat akartunk csinálni, végül… család lett belőle. Aztán addig-addig, hogy az előadás sem maradt el. Persze nem volt mindennapi. Például azzal kezdődött, hogy megosztottunk a nézőkkel egy olyan titkot, amit senkinek, még egymásnak sem mondtunk el azelőtt. Az önfeltárás, ami a másfél éves közös létezésnek kulcsszava volt, hirtelen egészen más dimenziókat öltött, minden jelenlévő számára ünneppé téve azt az estét.

Azért érdekelt a rendezés, mert abban láttam a legnagyobb szabadságot. Tetszett az is, hogy a ballagásom évében nem indult rendezői szak. Miután hatévesen beraktak az iskola négy fala közé, és tizenkét évig nem engedtek ki, végre volt egy év szabadságom. Életem egyik legjobb döntése volt, hogy nem mentem egyből egyetemre. Megdöbbentem, mennyi ingyenes külföldi lehetőség közül válogathatok. Végtelenül hálás vagyok a családomért, akik támogatásával merhettem bátornak lenni. Szerintem, ha valami »biztosítja az ember jövőjét«, az az, ha mer a szíve után menni, és semmiképp sem az, ha alaptalanul kezd döntéseket hozni már a legelején.

Amikor aztán Bocsárdi László felvett az osztályába, elvártam magamtól, hogy értsek a színházhoz, és tudat alatt azzal nyugtattam meg magam, hogy értek is. Észre sem vettem, mekkora fölösleges lelki nyomást helyeztem magamra. Emiatt egy vizsgaelőadás próbafolyamata során egyszer annyira begörcsöltem, hogy kis híján otthagytam az egyetemet. Kétségbeesett időszak következett, mivel magamról felépített képek sora tört össze a fejemben. Utólag viszont felszabadulásomként tekintek erre a periódusra. Rájöttem: nem kell tudnom semmit. A cél valójában épp az, hogy kishercegi szemmel tudjak rácsodálkozni mindarra, ami a próbateremben történik. Hasonlóképp, a kisiskolás focizós tornaórák miatt sokáig azt hittem, a mozgás egyszerűen nem nekem való. Aztán nagyon sokat kellett buliznom ahhoz, hogy most önfeledten koreográfiát táncolhassak államvizsgaként, és András Lóránt osztályával a rendezés mellett táncszínházat is tanuljak.

Most már én vezetek színjátszócsapatot Marosvásárhelyen. Megtisztelő feladat napról napra azon lenni, hogyan járulhatok hozzá fejlődésükhöz – elsősorban nem színészként, hanem emberként. Lenyűgöz, mi mindent ki tudunk bontani egymásból a színház eszközeivel. Titkon azt vallom, minden embernek színjátszó körre kéne járnia. Hétről hétre átlépni saját határait, bejárni az emberi lét gazdagságát, mindezt közösen, sőt, játék közben. Ezért akkora öröm az is, amikor az otthoni Macskakővel van alkalmam együtt dolgozni.

Nem nagyon tervezek előre, hisz „minden napnak meg van a maga baja”, és a gondviselés úgyis mindig mutatja a következő lépést. Azt tudom, hogy dolgozni akarok, mégpedig sokat, munkámmal pedig minél több ember javát akarom szolgálni. Természetesen otthon, Kézdivásárhelyen is. Remélem, erre minél több lehetőségem lesz a továbbiakban.”