Ki lehet-e vonulni ebből a világból?

Lövétei Lázár László (1972) a közelmúltban lemondott a színvonalas és hiánypótló Székelyföld folyóirat kényelmesnek ugyan nem mondható, de egy alkotónak biztonságot nyújtó főszerkesztői tisztségéről. Kollégái kérésére a szerkesztői munkát még egy ideig elvállalta, azonban az egyik csíkszentdomokosi kocsmában elhangzott véleményt megszívlelve („ahol az ember már prédikált, ott többé ne ministráljon”) végül azt is abbahagyta.

Elmondása szerint ezeket a lépéseket egy könyv megírása tette szükségessé, amiért a Magyar Művészeti Akadémiától 3 éves ösztöndíjban részesült egy nyertes pályázatának köszönhetően. A témát és műfajt szabadon választhatta meg, a határidő viszont kötött. Ugyanakkor azt is egyértelművé tette, hogy egyelőre a műre összpontosít, és nem foglalkozik a befejezése után esedékes hogyan tovább gondolatával. 

A házigazda szerepét betöltő Szonda Szabolcs könyvtárigazgatóval folytatott beszélgetése alatt elhangzottak azonban világossá tették, hogy ennél többről van szó. Az ösztöndíj csupán megteremtette egy rég érlelődő szándék, a természetbe való el- és visszavonulás megvalósításának lehetőségét, amit a világtól való megcsömörlés váltott ki belőle. Mert „Tótágast áll, íme, a Földünk – és nem először!/ S mára remény se maradt, hogy jobb élet jöhet egyszer...” De amúgy is visszavágyott gyermekkora falusi környezetébe és csendjébe, amit ezúttal választott lakhelyén, Csíkszentdomokoson vélt megtalálni. Marad viszont a borítólapon olvasható kérdés: Ki lehet-e vonulni ebből a világból, mondjuk a természetbe? Működik-e az „eszképizmus”, van-e még „egyéni megváltás” ebben a világban, vagy tényleg elölről kell kezdeni mindent?

Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia programja keretében 2019-ben kiadott kötet két, Zöld és Sivatag címet viselő ciklusba szedett, olykor felező tizenkettesekbe váltó hexameteres versmértékben megírt, műfajilag eklogaként meghatározható költeményeket tartalmaz. Humort sem nélkülöző, trágár szavakkal tűzdelt, a valóságot tükröző párbeszédekként tálalva fogalmazza meg olykor fájó és rossz közérzetet okozó gondolatait a megbolydult világról. Kritizálván annak eszement történéseit és törekvéseit, viszont nem adván megoldást az észlelt visszásságokra és kitapintott gondokra. De ez talán nem is a költő dolga. A szóvá tevésük azonban igen, amint azt egyik versében meg is fogalmazza. „Félre a tréfával, szóljunk komolyan s felelősen:/ azt, aki ébren vár, sose küld, hogy menjen aludni!”