Kék Nyilak az ócskasoron

Kisfiú számolja, a kolozsvári depó mellett a vonattal elhaladva, hogy hány Kék Nyilat húztak félre, mert elromlott. Már húsznál tart, amikor abbahagyja. Kinézek én is az ablakon, hosszú kék csíkként nyúlnak egymás után a motorosok, körülöttük rozsdás, megroppant és kiégett vagonok sokasága, amelyek a vasutakra sohasem kerülnek vissza. És ilyen látvány fogad majd minden nagyváros közelében lévő vagontemetőben.

Ha ezeket csak ócskavasnak adnák el, már akkor is jókora összeg jönne be a román vasút számlájára. Persze, alkatrészekre is szétszedhetnék. Mindez igencsak javítana e vállalat helyzetén, amely – mint tudott – nem éppen rózsás. És ott vannak a sínek menti bakterházak. Ezeket felszámolták, de nem adják el – csak ritkán – magánszemélynek (pedig lenne, aki megvásárolná). Legalább a bennük lévő anyagot ne hagynák veszni, hanem értékesítenék, így is enyhítenének a pénzszűkén. Értem, hogy a folyamatosan feljövő magánszektor (amely sok régi és mostani politikus tulajdonában van) olcsón szeretne megkapni mindent a vasút körül, ezért igyekeznek szétrombolni, amit lehet. Az egymás után váltakozó, s miniszterségük alatt meggazdagodó közlekedésügyi minisztereket kellene megkérdezni a vasút helyzete, no és megvagyonosodásuk felől.

A nem is oly régen behozatalukkor nagy csinnadrattával fogadott Kék Nyilakkal más a helyzet. Itt a lovakat a szekér mögé fogták. Valamelyik nagy­okos csökkentette a karbantartó műhelyek számát, és szélnek eresztett nagyon sok kiváló szakembert. Ezek, igaz, nem a korszerű szállító eszközöket javították, de nagyon könnyen megtanulhatták volna. A vasúti fő-fő azonban úgy gondolta, a behozott „nyilak” sosem romlanak el. Hát elromolnak, főleg mert a karbantartásuk silány. Időközben meg nincs elég szerelvényük, s az is, ami van, úgy néz ki, mintha háborúból jött volna. Jó, ha valamiképpen egyáltalán célhoz ér.

A rosszul értelmezett nyereségességet (ilyen körülmények között a legtöbbet akkor nyernének, ha felszámolnák a vállalatot, de ezt nem lehet, mert hadi célokat is szolgál), rossz irányítást és az úgymond kiszolgált utasok teljes lenézését — a mohó tolvajláson kívül – kellene megváltoztatni ahhoz, hogy a vasút háza táján a dolgok rendbe jöjjenek. Nem könnyű, de nem is lehetetlen.