Kedves Sepsiszentgyörgyiek! Kedves Székelyföldiek!

Örülök, hogy itt vannak, hogy együtt lehetünk, akkor is, ha ma csak így találkozhatunk. Furcsa így beszélni, hogy nem látom az arcokat, az arcokra kiülő reakciókat, de hát az idő, amit élünk is furcsa… A rendkívüli helyzet pedig rendkívüli helytállást követel.

Szokták mondani, hogy túlélni, hogy ép ésszel megmaradni csak úgy lehet, ha meg tudjuk találni mindennek a színét is, nemcsak a fonákját.

Most a fonákját láttuk hamarabb. Szomorúan vettük tudomásul, hogy le kell mondanunk a hagyományos, főtéri március 15-ei ünnepséget. A világ egy térré alakult, mintha egy kis település lenne, amelyben bennünket is ugyanúgy megérint, ami egy teljesen más kontinensen történik.

Március 15-e, a nemzeti ünnepünk egy biztos pont az életünkben, amit mindannyian várunk, aminek tiszteletére feldíszítjük a várost, amire készülünk szívvel-lélekkel. Ez a nap számunkra azért is különleges, mert az emlékezés összekovácsol bennünket. Gyakran nevezzük világítótoronynak, mert az: egy nap, amikor azt éljük meg együtt, és abban erősödünk meg, ami összeköt bennünket. Egy újabb nap, amikor összezárunk!

Úgy tűnt, hogy ma, évtizedek óta először, valami elválaszthat bennünket. Azt kérik, ne találkozzunk, ne fogjunk kezet, ne üdvözöljük egymást, ahogy máskor szoktuk.

Hosszú évek óta valami elválaszthat bennünket…

De közben sosem beszéltünk ennyit arról őszintén, hogy ki, hogy van. Sosem küldtünk egymásnak ennyi üzenetet, sosem olvastam leírva ennyiszer, hogy vigyázzunk egymásra.

Én azt hiszem hát, hogy ami történik, nem elválaszt bennünket, hanem arra sarkall, hogy még jobban figyeljünk, hogy még több felelősséget vállaljunk, arra sarkall, hogy óvjuk, aki számunkra legfontosabb az életünkben.

Nem elválaszt, hanem másfajta harcot kíván: nyugalomra és józanságra int, odaadásra ösztönöz. Ma így tudunk erősek lenni, ma így zárhatjuk sorainkat.

Mindig büszkék leszünk a negyvennyolcasokra. Ők úgy jártak el helyesen, hogy kardot rántottak a szabadságért, mi úgy cselekszünk bölcsen, ha vigyázunk egymásra. Ma így lehetünk hősök!

Lehet, hát, hogy ez a színe: a bizonytalanságban is megtalálni a szabadságot.

Mert szabad ma is hinnünk. Szabad ma is arra gondolnunk, ami a bizalmat erősíti, nem a kételyt. Szabad ma is hinnünk a jövőnkben – és kell is! -, szabad hinnünk egymásban – és kell is! -, szabad hinnünk abban, hogy hamarosan minden jóra fordul, és szabad megtennünk mindent – és kell is! -, ami ebbe az irányba vezet. Szabad a gondoskodást választanunk, az odafigyelést, szabad a felelősségtudatot választanunk.

A mi szabadságunk ma, s talán sokszor a történelem során is ebben állt: hogy volt, amire, s mertünk is gondolni, hogy volt, amiért, és mertünk is szólni, hogy volt, amiben, és mertünk is hinni. Hogy győztük-e vállal, ha ezt az elviselhetőnél többször kellett megtennünk?

Volt, hogy nem. De mindig győztük szívvel!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim!

Arra kérem ma önöket, arra kérlek benneteket, hogy tartsuk be az előírásokat: ne menjünk zsúfolt helyekre, ha gyanús tüneteket észlelünk, beszéljünk telefonon a családorvossal. Vigyázzunk egymásra! És vigyázzunk arra a különleges képességünkre is, amely lehetővé teszi, hogy úgy óvjuk a szabadságunkat, a szabadságszeretetünket, ahogyan erre az elmúlt ezer év tanított bennünket… Mert a következő ezerben erre nagy szükségünk lesz!

Őrizzük és ápoljuk a szabadság tűzét a lelkünkben, mert minden vihar elmúlik egyszer, s a legnagyobb viharok után süt ki a legszebben a nap.

Isten óvja nemzetünket! Éljen a magyar szabadság és éljen a haza!