Jelen lenni a pillanatban

– Egyéni kiállításán a képeket irodalmi művekből vett idézetek, gondolatok kísérik. Úgy tűnik, nem híve a sarkalatos véleménymondásnak, ítélkezésnek.

– 10–12 éve találtam ki, hogy a vizuális nyelvi kifejezésmód mellett helye van a szövegnek vagy zenének: nem illusztrációként, hanem társként szegül a fotóhoz, hozzáad valamit, és a nézőnek kell megtalálni az összefüggést. A workshopokon arra próbálom rábírni az embereket, hogy olyan módon nézzük a világot, hogy kérdéseket fogalmazzunk meg róla. Ha az ember úgy fotózik, hogy rácsodálkozik a világra, olyan összefüggéseket talál meg, amit nem mindenki vesz észre. Mostanában én érzek ezek mögött a képi mondatok mögött egy kérdőjelet is: miért? A néző is felteheti ezt a kérdést, és ha válaszol rá, kialakul egy kölcsönhatás a kép és a befogadó között.

– Ön szerint mit takar a „vancsói látásmód” megfogalmazás?

– A rácsodálkozást? A jelenlétet? Ezt próbálom a workshopokon is megtanítani. A vizualitás egy nyelv, meg lehet tanulni, mennyire pontosan fejezzük ki magunkat. Amikor képeket elemzünk, sejteni vélem, mit akart a fotós mondani, hol akad el, miért döcög a dolog: lehet az ok kompozíciós aránytévesztés, nem volt elég közel a fotós a témához, vagy elég messze tőle, nem a megfelelő pillanatban volt ott, és még ezer más dolog is. És vannak a képek, amikre ránézünk, és azt mondjuk, hű de jó! Ezt is meg lehet tanulni, de nem trendeket követve: egy belső úton haladunk egy belső késztetés nyomán, és fontos a kísérletezés is.

– Milyen benyomásokat visz haza Szentgyörgyről?

– Megható, hogy egy kisvárosban milyen sok lelkes érdeklődő van, sokan figyelnek, visszajárnak. Egyfajta felszínesség figyelhető meg a világban, főleg a virtuálisban, csak egy szűk réteg szűk rétege keresi az igazi mélységet a fotóban és az életben is. Nekem a fotó is eszköz ahhoz, hogy a mindennapi életem mélyebb és tartalmasabb legyen.

– Milyen tartalmak kapnak benne hangsúlyt?

– Az élet titkos összefüggései. Érzetek, érzések, titkok, megfejthetetlen dolgok, amik a csendben lelhetők fel. Ezért lettem fotós, ha nem ez, akkor zenész lettem volna, mindenképpen a szavakon túli kommunikáció érdekel. Minimális dolgokkal akarom kifejezni a maximumot, ha lefotózok valamit, úgy csinálom, hogy a legkevesebb eszközzel a lehető legtöbb értelmezési lehetőséget adjam. Szabad teret hagyok a néző gondolatainak, érzeteinek. Ezt élvezem a zenében is, a fotóban is, hogy mély, összetett, vertikálisan gazdag. A cél az, hogy tartalmassá tegyük az emberi éle-tet, ami muníció lehet a hétköznapokban, de vészterhesebb időszakokban is visszatérhetünk a belső csendünkhöz. Így nem esünk rögtön pánikba, és megy tovább az élet. Nyilván ez nekem sem megy tökéletesen, de erre törekszem.

– Jelenleg min dolgozik?

– Saját vállalkozásomban, az Imágó fotótanfolyamon féléves képzést nyújtok, kezdőknek és profiknak, és erre a filozófiára próbálom rávezetni őket: a fotótáborokban is összekacsoljuk a fotótörténetet, irodalmat, zenét, képzőművészetet, a zen meditációt, kundalini jógát. Utóbbiakat azért, mert ebben a rettenetes információáradatban nem lehet másképp alkotni: ahhoz, hogy az ember mélyre ásson magában, csendre és lelassulásra van szükség