Iohannis, a pecsovics*

A szászok Erdélyben betöltött szerepének megítélése mindig ambivalens érzést keltett bennem. Egyrészt csodáltam azt az élni akarást, ami őket jellemezte. Csodáltam azt az okos hozzáállású tenni akarást, amelynek fő szempontja volt mindig a gazdasági érdek előtérbe helyezése. Csodáltam fejlődés iránti vágyukat, azt a képességet, amellyel ezt valóra is váltották, csodáltam a precizitásukat kultúrában, építészetben, kereskedelemben egyaránt. Másrészt azonban mindig túl kimértnek, hidegnek tűntek számomra.

Mások is ismerik biztosan azt a klasszikus történetet, miszerint bekopogunk egy szászhoz egy pohár vízért, és azt a választ kapjuk, hogy kérjünk inkább a szomszédtól, mert az övé jobb. Ezt én hittem is, meg nem is, amikor hallottam, de megmaradt bennem.

Rá szavaztak az erdélyi magyarok

Volt fenntartás bennem akkor is, amikor Klaus Iohannist államelnöknek jelölték, viszont ezt a furcsa érzést felülírta az a tény, hogy második fordulóban ő volt az erdélyi jelölt. Akkor azt gondoltuk, ő az, aki talán érzékenyebb lesz majd általában a nemzeti közösségek, tételesen mind a saját nemzeti kisebbsége, mind az erdélyi magyar közösség gondjai iránt. Elsöprő többséggel támogattuk az elnökké választását. Emlékszem, 2014-ben Szeben megye mellett Hargita és Kovászna megyében kapta a legnagyobb arányú szavazatszámot.

Később aztán az a furcsa ellenérzés felkiáltójelnek bizonyult. Jól láttuk, jól éreztük: ez az ember nem áll ki értünk. Sőt, nemegyszer ellenünk is fordult.

Sosem mondta a szemünkbe

Kétszer találkoztam Klaus Iohannisszal személyesen: egyszer, amikor még polgármester volt Nagyszebenben, és másodjára, amikor államelnökként Háromszéken járt – akkor szűkebb körben beszélgettünk is. Meglepett, hogy mennyire ismeri az erdélyi magyar közösség helyzetét, mennyire ismeri a saját, szász közösségének történelmét és jelenét. Akkor úgy tűnt, megértéssel hallgatja mindazokat a meglátásokat, amelyeket mi, székelyföldi politikusok tártunk elébe. Sőt! Emlékszem, azt válaszolta, és ez is meglepett: higgyétek el, megértem, amit mondotok, át tudom érezni, hiszen az erdélyi szászok 1935 óta egyetlen közigazgatási egységben sincsenek többségben.

Mi, vagy legalábbis én akkor azt hittem, van a tanár, az értelmiségi, a kisebbségi ember lelkében egy olyan világ, ahol mélységeiben, összefüggéseiben, egész történelmében megérti az erdélyi magyar közösséget. Úgy tűnt, érti a kéréseinket, igényeinket, az időnkénti fájdalmainkat, és érti örömeinket is.

A pecsovics

Az utóbbi napok történései azonban nem az akkori benyomásainkat igazolták vissza, hanem épp ellenkezőleg: a legcsúnyább valóságként öltöttek testet  évtizedes vagy talán évszázados fenntartásaink. Az elmúlt napokban olyan magyarellenes beszédmódot tett legitimmé, amelyet rég elfeledettnek hittünk, gúnyt űzve kultúránkból, anyanyelvünkből.

Több ez egyszerű provokációnál vagy politikai cselnél. Durva és számító – éppen ezért rendkívül veszélyes és aljas – az a gondolatkör, amelyet szabadjára engedett. Sőt, amelyet „parancsba adott” a román politikum, a román titkosszolgálatok irányába, és amely egyértelművé tette számunkra, hogy Iohannis egy pecsovics, az elnyomó hatalom vakbuzgó kiszolgálója.

* A szó a 19. századi, Pecsovics nevű, kormánypárti urakat szolgáló segéd nevéből származó kifejezés. Mai jelentése: az elnyomó hatalom szolgalelkű, vakbuzgó kiszolgálója.

Tamás Sándor