Hová tűnik el 70 millió euró a háromszéki mezőgazdaságból?

2018. június 05., 00:042018. június 05., 00:04

2017-ben 70 millió euró, azaz több mint 320 millió lej európai uniós támogatás érkezett Kovászna megyébe a Mezőgazdasági Intervenciós és Kifizetési Ügynökségen (APIA) keresztül. Annak próbáltunk utánajárni, hová tűnik el ez a tengernyi pénz, mert holland tejet és lengyel sajtot még mindig többet lehet kapni az üzletekben, mint háromszékit.
Először a számok, amiként arról közös sajtóértekezletükön Marius Popica, az APIA Kovászna megyei igazgatója, és Könczei Csaba, a Kovászna Megyei Mezőgazdasági Igazgatóság vezetője beszámoltak. 2017-ben az APIA háromszéki hivatalához 13.046 támogatási kérést nyújtottak be összesen 115.090 hektár területre, és összesen több mint 70 millió euró támogatást kaptak. Ha egyszerű hármasszabállyal kiszámítjuk, akkor ez mintegy 5400 eurót jelentene gazdánként, vagy ha lejben számolunk, majdnem 25.000 lejt évente, azaz havi nettó 2000 lejt.
A világért nem akarja senki tőlük elvitatni, de ezt a pénzt, aminél kevesebbért lehet három váltásban dolgozni, egyféle állami támogatásként kapják, mert semmiről nem kell elszámolni, és a tejet, húst vagy bármilyen más mezőgazdasági terméket ezen felül lehet értékesíteni. Ugyanakkor nem biztos, hogy a harmadik terepjáró megvásárlása után a tehén nem áll-e továbbra is bokáig trágyában, hogy visszaforgattak-e valamennyit is ebből a pénzből a hatékonyság növelésére, a higiéniai követelmények betartására, a helyi piac ellátására. Mert változatlanul nincs egy olyan értékesítési hálózat, egy olyan bolt, ahol ezeket a helyi termékeket meg lehetne vásárolni, ha nem is olcsóbban, de legalább annyiért vagy valamivel drágábban, mint a külföldieket – bár azért valaki azt is elmagyarázhatná, hogy a kétezer kilométert „utaztatott” literes lengyel tej miként lehet olcsóbb Sepsiszentgyörgyön, mint az illyefalvi.

A terepjáró nem a politikusoké
– Tisztázzunk egy dolgot – mondja Marius Popica –, a terepjárót a farmereknek fejlesztették ki, nem arra, hogy parlamenti képviselők ralizzanak vele a főtéren, tehát semmi gond nincs azzal, ha egy mezőgazdász ilyen járművet vásárol magának. Minden olyan pénzösszeg, ami ezeknek az embereknek a munkája nyomán érkezik, jól jön, nem csak terepjáró-ügyben, de még vásárol egy kerékpárt a gyermeknek, egy tévét a szobába, nő a vidéken élő ember életszínvonala, és végül is ez a legfontosabb cél – magyarázza az igazgató.
Popica szerint „óriási különbség” van az APIA által folyósított mezőgazdasági támogatás és más európai uniós pályázatok között, beleértve az ugyancsak a mezőgazdaság területén dolgozó Vidéki Befektetéseket Kifizető Ügynökség (AFIR) pályázatait is.

Az APIA-támogatás állami segély
– Míg az AFIR egy konkrét projektet finanszíroz, amelyben te egy adott típusú, piros, 120 lóerős traktort akarsz megvásárolni, amelynek a bal felén van a kipufogó, addig az APIA-nál az a lényeg, hogy az állat be legyen azonosítva, a föld gondozva legyen, és ezek után kapsz egy bizonyos összeget azért, hogy te továbbra is a mezőgazdaságban dolgozz, ne vándorolj el a vidékről. Tehát az APIA-támogatások nem az európai uniós pályázatok, hanem az állami segély kategóriájába tartoznak – fejti ki az igazgató.
Véleménye szerint ez nem jelenti azt, hogy „ellenőrzés nélkül osztogatják a pénzeket”, mert igenis periodikusan megnézik, minden rendben van-e a farmon. Igaz, ha az „általános kereteket betartják”, akkor tovább nem ellenőrzik, mire megy el a pénz. Popica úgy látja, „érződnek az eredmények”, hiszen a nagy bevásárlóközpontokban „kézdivásárhelyi krumplit árulnak”, a háromszéki szarvasmarhatartók tejautomatái már Brassót is behálózták.

Akadozó értékesítés

Felvetésünkre, hogy 70 millió euróból talán valamivel több is elvárható lenne, minthogy műanyagpalackokba az utca sarkán aprópénzt adagolva egy-két liter tejet lehessen vásárolni, elismerik: az értékesítés megszervezésével „még vannak gondok”. Egyrészt Európa más részében sokkal nagyobb volt a mezőgazdaság támogatása, mint itt, bár ez természetesen relatív, hiszen a munkaerő is többe kerül, mint nálunk. A másik, ennél súlyosabb dolog a termelékenység, de ezen a területen határozott előrelépés tapasztalható. Nem többel, mint ezelőtt tíz évvel a gazda igen büszke volt, ha tehene tíz liter tejet adott, ma oda jutottunk, hogy nem szívesen beszél róla, ha nem ad legalább huszat naponta.
Ebben kétségtelenül előbbre vannak a tőlünk nyugatabbra lévő országok: több és modernebb felszerelésük van, egy hektár területen sokkal nagyobb mennyiségű krumplit, búzát, kukoricát termelnek, egy tehéntől évente sokkal nagyobb mennyiségű tejet kapnak, mint nálunk. Sokat behoztunk a hátrányból, de nem értük utol őket – véli Popica, aki szerint, ha kiiktatnák a termelői láncból a „viszonteladó smekkereket”, más lenne a termék ára a polcon.
Ugyanakkor a vásárlókon is sok múlik, mert a kilogrammonként 20 lejbe kerülő sajt „biztos, hogy soha nem látott tejet”, ám a fogyasztóknál tetten érhető egyfajta igénytelenség. Ha e mellé tesszük a mi 40 lejes, finom, természetes alapanyagokból készített sajtunkat, akkor az drágának tűnhet. Előbb-utóbb a piacnak kell rendeznie a dolgokat: ha kialakul egy olyan vásárlói réteg, amely hajlandó valamivel többet fizetni a helyi minőségi áruért, akkor majd többen fognak ilyent előállítani – összegez Popica.

Nincs más út, csak a szövetkezet

Könczei Csaba szerint a programok úgy voltak „kitalálva”, hogy lehetővé tegyék a felzárkózást. Nálunk a csatlakozás után „még két ciklus sem telt el”, előbb a mennyiséget kell növelni, hogy egyáltalán „beszállhassunk a versenybe”, azután lehet a minőségi kritériumokat emelni. Az igazgató szerint „ügyelni kell” a hármasszabállyal, mert a termőterület és ezzel a pénz is egyenlőtlenül oszlik el a gazdák között. Becslése szerint az összterület fele 500 gazda kezelésében van. Ha eszerint módosítjuk a képletet, akkor az derül ki, hogy ennek az 500 nagyfarmernek átlagosan 115 hektár földje van (és ha a pénzt a területtel arányosan számítjuk, akkor fejenként évente átlagosan 70.000 eurót, azaz havonta 26.800 lejt kapnak). Ezzel szemben a többi 12.500 gazdának egyenként 4,6 hektáros terület jut, ami után „mindössze” évente 2600 eurót, azaz havi 1000 lej támogatás marad.
Ehhez képest egy családi farmnak legalább 20, de inkább 30 hektárosnak kellene lennie ahhoz, hogy azt gazdaságosan meg lehessen művelni, és tehén is kellene legalább 10–15.
– Az ausztriai struktúra már jó lenne, körülbelül akkora területtel, az ottani körülmények között lehetne hatékonyan dolgozni. A gond az, hogy az egykori kollektív gazdaságok visszásságai még annyira elevenen élnek az emberek emlékezetében, hogy a gazdák elkergetnek a faluból, ha azt találod mondani, szövetkezni kellene. Jelenleg ott vannak a legerősebb szövetkezetek, ahol soha nem volt kollektív – Bodza-vidéken, Zalánpatakon –, ez azért sok mindent elmond. Fentről lefelé nem lehet ezt megszervezni, abba már belebuktak mások. Mi megpróbálunk segíteni, de alulról kell jönnie a kezdeményezésnek. Ugyanakkor kérdéses, hogy érdemes-e „szétverni” a nadrágszíjparcellát megművelő, a 2–3 tehén után valamilyen szinten élő családi gazdaságokat – mondja az igazgató.

A fiataloknak kell továbblépni
Ötvös Mózes, a Kovászna Megyei Szarvasmarhatartók Egyesületének elnöke úgy fogalmaz: mindenképpen fel kell jönnie a háromszéki tej napjának, mert „ilyen finom tej, mint nálunk, egész Európában nincs”. Ennek az az egyszerű magyarázata, hogy itt a tehén még mindig azt a „jó havasi füvet legeli”, mint száz évvel ezelőtt, amire máshol már nincs lehetőség. Úgy véli, a nyugatiak azért vannak előrébb, mert „nem egyszerre kezdtük”, abban viszont egyetért, hogy az értékesítéssel „nem állunk jól”, és hogy nagyon ideje volna, hogy a fiatalok lépjenek ebbe az irányba.
A fiatalok azt mondják: ők lépnek, de a dolog „nem annyira egyszerű”. Orbán Miklós, az Agrosic Közösségek Közti Társulás elnöke megkeresésünkre elmondta: egy fapados tejfeldolgozó hárommillió eurónál kezdődik, ahhoz képest a 70 millió „nem is olyan sok”.
– Az Európai Unió annyi pénzt ad, hogy ne haljunk éhen, de gondosan ügyel arra, nehogy véletlenül megerősödjünk. Utólag úgy tűnik, ez egy jól kitervelt, szépen kivitelezett csapda volt. Nagy örömmel csatlakoztunk, miközben gyakorlatilag megszüntették vagy átvették a feldolgozó iparunkat, és itt nézhetjük a cukorgyáraktól a szeszgyárakig (az például rengeteg krumplit vett át és dolgozott fel) vagy éppen a tejgyárakig. Most meg adnak annyi pénzt, hogy éljünk és termeljünk nyersanyagot. Feldolgozóüzemre nem, vagy csak nagyon magas önrésszel lehet pályázni – magyarázza az Agrosic elnöke.

A hollandok nálunk csodálkoznak

Orbán Miklós szerint ez a mennyiségi szakasz lezárult, most már nem lehet a gépesítésre panaszkodni, traktor, főleg Felsőháromszéken „annyi van, hogy az már sok is”. Köztük kétmonitoros, nagy gépek, amelyek „olyanok, mint egy számítógépes játék”, és olyan krumpliszedőgép, amelyből a világon kettő van ilyen nagy, közülük az egyik Csernátonban. Nemrégiben Hollandiából jöttek ide, hogy megnézzék, az milyen. Továbblépni csak társulással lehetne, hiszen a nagyok „csak akkor állnak szóba”, ha folyamatosan nagy mennyiségű, stabil minőségű terméket tudsz szállítani. Legelőrébb a „pityókások” tartanak, de „még ők is nehézségekkel küzdenek”, pedig közöttük már akad egy-két „nagymenő”.
Orbán Miklós azt mondja: „javítani kell a bizalmon” a vidék és a város között. Úgy véli: elszakadtak a szálak a falu és a város között.
– Korábban a városi gyerekek jelentős részének vidéken éltek a nagyszülei, s legalább egy-egy nyári vakációban a gyerek falun lakott. Ott nem csak azt látta, hogy a tehén nem lila, hanem megtapasztalhatta, hogy a mezőgazdaság kemény munka, s ha nem szerette meg, akkor legalább tisztelte, amit a nagyapjáék csináltak. Most már felnőtt egy egész generáció, aki a szupermarketen és a mall-on kívül nem lát egyebet – vélekedik Orbán Miklós.

Saját tejfeldolgozó kellene
Ugyanakkor elismeri: nem „túl láthatóak” a piacon, pedig a környékbeli tejgyárak, a sepsiszentgyörgyitől kezdve, a brassóin keresztül és a kolozsváriig helyi termelők tejét használják. Nyilván, „szerencsésebb lenne”, ha saját üzemet működtetnének. Erre az első, sikeresnek mondható próbálkozás a Kézdi tej projekt, s ez még akkor is így van, ha nyilvánvaló, kényszer hatására sikerült valamennyire egy útra terelni a gazdákat. A következő lépés az volna, hogy ne Székelykeresztúrra kelljen szállítani a tejet, amint az jelenleg történik, hanem létrehozni Kézdivásárhelyen egy feldolgozó üzemet.
Erre jó esély mutatkozik, hiszen most, hosszú idő óta először, de lehet, hogy legelőször van egy olyan pályázati lehetőség, amelyben 30 százalékos önrész szükségeltetik – ez, hárommillió euróval számolva, „csak” 900 ezer euró. A pénznél is sokkal nagyobb probléma, hogy – érdekes módon – ezt a pályázatot olyan későre írták ki, hogy csak néhány hét áll rendelkezésre benyújtani a teljes dokumentációt, márpedig, mondják a tapasztalt pályázók, ekkora összegre olyan részletes üzleti tervet és lebontott költségvetést kell prezentálni, amit három hét alatt „szinte lehetetlen megcsinálni”. Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy volt, aki tudta, lesz ilyen pályázat, s annak ott van a fiókban – „mi nem tartozunk ezek közé”. Az eljárás ugyanis az, hogy a beérkezés sorrendjében bírálják el a beérkező dokumentációt, s amikor a pénz elfogy, lezárják a pályázatot.
Ha ez „lecseng”, a következő öt évben nem valószínű, hogy kiírnak hasonlót. Ez azt jelenti, hogy valamilyen „más alapból kellene elővenni hárommilliót”, nem világos, hogy miből. Egyelőre tehát ott vagyunk, ahol a part szakad, jóllehet Románia kivételesen 100 százalékban lehívja az erre szánt európai uniós összeget, ami nem kevesebb mint hárommilliárd euró, ami a nemzeti össztermék 1,5 százalékának felel meg. Hogy hol van ez a pénz, az országos szinten is megérne egy misét…