(Hogyan) szereti ön Brahmsot?

Nagysikerű könyv és film címét parafrazáltam. Egy kutatás ugyanis a fiatalok koncerttermektől való távolmaradását fájlalja, nem szeretik a komoly zenét. Mivel évek óta tapasztalom, hogy kisvárosunkban a Plugor Sándor Művészeti Líceum év végi hangversenyén állóhelyet is alig találni, íme, néhány gondolatom.

Maga a szó – komolyzene – ijesztően hat némely fiatalra. De hát tessék megpróbálni a Sevillai borbélyt – minden akkordja csiklandoz, a zeneszámokban gyakori scherzo pedig viccet, tréfát jelent!

A baj az, hogy valóban van valami betokosodott, porlepte konzervativizmus a „komoly”-zenei életben. Régi időkben a komponistákat általában szerződés kötelezte, hogy időnként valami új darabbal lepjék meg a közönséget, ami abszolút természetes volt, ma viszont ugyanazokat a klasszikus darabokat halljuk évadról évadra. Nem csoda, mert a modern zeneszerzők annyira eltávolodtak a közízléstől, hogy többnyire egymás kínzására – mert nem mondhatom, hogy gyönyörűségére – írják inkább nyikorgásnak, ricsajnak, mintsem zenének nevezhető műveiket. Egy mazochista sem fog otthon feltenni magának egy Schönberg-kompozíciót, ezért marad a régi Brahms, de százhuszadik meghallgatáskor már unjuk, mi tagadás.

A zenei nevelést ha nem a kisgyerekekkel kezdjük, később már túl késő. Azonban a zeneoktatást maholnap kisöprik az iskolákból, énekórán a tanci bepótolja a döcögő mateket. Soha nem felejtem, sok évvel ezelőtt sérült, 8-9 éves gyerekeknek lejátszottam Prokofjev Péterke és a farkasát, valamint Rossini-nyitányokat. Oda voltak az örömtől, táncoltak, vezényeltek – többet ért és érez egy gyerek, mint gondolnánk. Emlékszünk a Bernstein-féle zenenépszerűsítő sorozatra? Óriási sikere könnyedségéből, humorából fakadt. És a bevezetőben említett diákhangversenyek is azért népszerűek, mert Sebestyén Lajos összekötő szövegei, baráti gesztusai emberközelbe hozzák a Nagy Műveket.

Egy angol hegedűs zseni, Nigel Kennedy bohóc-frakkban, punk-frizurával játssza Bachot hihetetlen ütemben, magasról pottyantva a sznobok fintorára. Nem feltétlenül csodálom, de ha néhány srácot megnyer az igazi muzsikának, jól teszi. De addig is lehetne apró célkitűzés, hogy legalább a zenetanárok fáradjanak el a sepsiszentgyörgyi zenei eseményekre. (Nem a százharminc decibeles bulikra gondolok.)