Hiánypótló művek

Nagy feladat megoldására vállalkozott Vécsi-Nagy Zoltán művészettörténész és Madaras Péter szobrász, amikor elvállalta az 1975–1989 közötti romániai magyar művészetet bemutató kiállítás kurátorságát. Az erőfeszítésük azonban nem volt hiábavaló, ugyanis az Erdélyi Művészeti Központban (EMŰK) december 17-én, péntek este IttMást címmel megnyílt, és 2022. március 12-ig megtekinthető tárlat mint­egy öttucatnyi, a szellemet gúzsba kötő hivatalos kultúrpolitikával szembehelyezkedő alkotó terméséből nyújt ízelítőt.

Dr. Bordás Beáta, az EMŰK vezetőjének üdvözlő szavai után Vargha Fruzsina, Sepsiszentgyörgy alpolgármestere köszöntötte az esemény hírére szép számban egybegyűlteket. A tisztségviselő elismeréssel szólt Vécsi-Nagy Zoltán munkásságáról, aki „hosszú éveken keresztül volt éltetője és megtartója az EMŰK-nek, valamint az erdélyi magyar képzőművészetnek és művészettörténetnek.” Az épp megnyíló kiállítást a múltbeli és jelenlegi értékeink létezését bizonyító, és hiánypótló műveket felmutató szemleként határozta meg.

Vécsi-Nagy a kommunizmus fojtogatásában vergődő romániai képzőművészek törekvéseire való nagy ívű visszatekintésében rávilágított, hogy a neoavantgárdként meghatározott szellemi, kulturális pezsgés itt csak a hatvanas évek elején, hetvenesek közepén kezdte a szárnyát bontogatni. Egy egész nemzedék művészetére kiterjedő mozgalommá pedig a nyolcvanas években szélesedett, „helyenként és időnként áttörve a szocializmus korlátait.” Magával ragadott „minden olyan fiatal művészt, aki megelégelte az egypárti rendszer ideológiai keretébe szorított tartalmakat.” A tárlaton közülük Bartha József, Bíró Gábor, Baab József (Bumbi), Dobribán Emil, Irsai Zsolt, Jánosi Antal, Katz András, Kocsis Előd, Koncz István, Rákosfalvy Zsuzsi és Simon Sándor műveivel találkozhatunk. Ugyanakkor az Ütő Gusztávéval is, aki „az ak­ció­művészethez is kapcsolódva megelőlegezte későbbi munkásságának kettős jellegét”, és részben közéjük sorolható Mattis-Teutsch Waldemár is.

Ők a szembenállásban, az uralkodó kánontól való eltérésben, számos „kísérletező alkatú” mesterre és példaképekre támaszkodhattak. Azok a tanintézmények vagy szakok pedig, ahol az ilyen tanáregyéniségek oktattak és tanítottak, a változások zászlóshajóivá váltak.

A társadalmat erőszakkal homogenizálni kívánó hatalom előbb minden eszközzel tiltani és korlátozni próbálta az új művészeti irányzatokat, a társadalmi nyomás hatására azonban később taktikát váltott. A fiatal művészek számára alkotóköröket hozott létre, melyekben az új formák és bizonyos új tartalmak megjelenését illetően engedményekben részesültek, de ugyanakkor ellenőrzés alatt is tartották őket. Így született meg például a marosvásárhelyi Műhely Alkotókör, utóbb MAMŰ, a nagyváradi Alkotóműhely és a sepsiszentgyörgyi Group 3.

Törekvéseiket legtalálóbban Ady József, immár harminc éve elhunyt festőművész, összegezte: „Hittünk, és készülődtünk arra, hogy megértsük és megfogalmazzuk az újat. Avantgárdnak, előcsapatnak éreztük magunkat, ami természetesen magába foglalta identitásunk alappillérét, magyarságunkat.”