Három gondolat

1. Az 1977-es nagy földrengés után kisebb – ideológiai – rázkódások érték az addig grániterősnek tűnő rendszert. Ezek között különös színfolt volt az úgynevezett transzcendentális meditáció botránya. Egy nyugatra elvándorolt, majd visszatért hazánkfia népszerűsítette egy hindu guru egzotikus elméletét-technikáját. Persze, abban az időben ez nem olyan karikacsapásszerűen ment, magas rangú szekusokat kellett bevonni, hogy megjöjjön Legfelülről a jóváhagyás (növelheti a munka termelékenységét, hangzott el a koronaérv).

Több száz (némelyikük nagyon komoly) értelmiségi vett részt a beavatási üléseken, lebegtették az agyukat a világharmónia megteremtése végett. Harmónia nem lett, de az egészet lefújták azzal, hogy mindeme humbug egy amerikai kémakció erősen átlátszó takarója, a tudós urak mehettek segédhegesztőnek vagy seperni az üzemben. Akkor csak legyintettünk, hogy a diktatúra mindent kitalál, de érdekes, hogy a rendszerváltás után a botrányban elhíresült entellektüellek közül négyből! – Mihai Șora, Andrei Pleșu, Marin Sorescu, Ludovic Spiess – miniszter lett, Ion Mânzatu pedig pártvezér, aki, mint a színházi mór, a kellő pillanatban eltűnik, átadva a hatalmat, és megelégedik azzal, hogy mintegy félszáz millió eurót összegyűjt, állítólag bizniszből. Véletlen lenne? Szerintem, mint a székely viccben: inkább komoly, mert véletlennek kissé durva lenne.

2. A szelíd mogyorótermesztő jövendő elnök, Jimmy Carter kampányát teljes vállszélességgel (és összeggel) támogatta a tejtermelő vállalatok szövetsége. Hogy pontosan mennyivel, nem tudom, de sejtem, hogy többel, mint a nyugdíjam. És most a fejtörő kérdés: mi történt, miután szegény arra kényszerült, hogy tücsökmuzsikás, báránybégetős farmját otthagyva bevonuljon a stresszes Fehér Házba? Egy lejárt likas garas annak, aki kitalálja, hogy a tejtermékek ára úgy felszökött, mint egy kerge kecske. Persze csak úgy, véletlenül.
3. Sok millió ember meggyőződése, hogy amikor bedobja a cédulát az urnába, nagyot fordít a történelem nyikorgó kerekén. Mert ugye még nem nagy az ember, de képzeli, hát szertelen, József Attilától tudjuk. A baj az, hogy általában azok zsebe is üres marad, mint a költőé.