Erdély magyar irodalmáról

Az első világháborút követő összeomlás és impériumváltás nyomán az elszakított területekről, így Erdélyből is tömegesen menekültek a magyarok, 1919 és 1922 között számuk több százezerre rúgott, de a helyben maradottak többsége is az új történelmi helyzet kilátástalanságával szembesült. Reményik Sándor verse, az 1918 utolsó napjaiban írt Eredj, ha tudsz! című örökítette meg a magyarságnak ezt a tragikus próbatételét: „Eredj, ha hittelen/ Hiszed: a hontalanság odakünn/ Nem keserűbb, mint idebenn./ Eredj, ha azt hiszed / Hogy odakünn a világban nem ácsol/ A lelkedből, ez érző, élő fából/ Az emlékezés új kereszteket.” De ugyancsak ebben a versben fogalmazódott meg a költő szerepvállalása: „Még nem tudom:/ Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,/ De addig, varjú a száraz jegenyén:/ Én itthon maradok.”

Azt mondhatjuk, azokban az években írók, értelmiségiek szólaltak meg – sőt tettek visszhangos gesztusokat, mint Benedek Elek, aki hatvanévesen hazatért Pestről, hogy itthon építkezzen a kultúra terén! –, akiket egy súlyos helyzetbe jutott nemzetrész gondjai mélyen foglalkoztattak. „A mi igazságunk: a mi erőnk. Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak. A bátraknak kiáltok hát, a harcolni akaróknak, a kötelességtudóknak, a látni akaróknak, az előrenézőknek. Álljanak elő, ne szégyenkezzenek, ne duzzogjanak. Az Élet nem vár, az Élet rohan. Kiáltó szómmal ezt kiáltom! (...) Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája” – így szólt Erdély magyarjaihoz 1921-ben Kós Károly.

S valóban, fokozatosan kezdtek létrejönni a kisebbségbe került erdélyi magyarság talpraállásával kapcsolatos elképzelések, politikai programok, szervezetek, intézmények, művek. Egy új szakasz kezdődött az erdélyi magyar kultúrában. Ennek egy szeletéről, az itt születő magyar irodalom száz évéről (1918–2018) szól két jeles irodalmár, Kántor Lajos és Láng Gusztáv Száz év kaland című, a csíkszeredai Bookart Kiadó gondozásában nemrég megjelent, mintegy nyolcszáz oldalas könyve. (Sajnos ezt a kiadói eseményt egyikük, Kántor Lajos már nem érhette meg.) Megjegyzendő, ugyanennek a „szerzői társulásnak” a munkája az 1971-ben kiadott Romániai magyar irodalom 1945–1970 című rendszeres irodalomtörténet. Ennek a munkának a nyomán vált nyilvánvalóvá a második világháború utáni romániai magyar irodalomban végbement számottevő értékrendváltozás, Kányádi, Szabó Gyula, Bálint Tibor, Páskándi Géza, Szilágyi Domokos és mások jelentőségének tudatosítása, minthogy a szerzők nem külső, irodalompolitikai szempontokat, hanem belső fejlődési irányokat tekintetbe véve tárgyalták az irodalmat. Jórészt ennek a munkának köszönhetően jutott érvényre az a kánon, amely mai irodalmi gondolkodásunkat is meghatározza, ami az Erdélyben születő írásművészetet illeti.

A szerzőpár új munkájának tárgya tehát irodalmunk utolsó száz évére vonatkozik, műfaját és jellegét illetően viszont eltér korábbi, rendszerező irodalomtörténeti munkájuktól, ez ugyanis a két szerző saját régi és új irodalmi tanulmányaiból, esszéiből, jegyzeteiből, a publicisztikai és irodalomtörténeti szempontokat „elegyítő” írásaiból összeállított kötet. Igaz, kihívó könyv ez is, akárcsak előző, abban az időben nagy visszhangot keltett közös munkájuk. Határozottságot érzek a súlypontok kijelölésében, egyes alkotók, tendenciák és jelenségek kiemelésében vagy éppen elhallgatásában. A két háború közötti időszakból Dsida Jenő kapta a legnagyobb teret és fontosságot, a háború utáni periódusból pedig Páskándi Géza, viszont akinek a szépírói munkásságán „átsiklottak”, az Molter Károly, Horváth István, Kenéz Ferenc, a legújabb korszakból pedig Fekete Vince...

Hogy mi is várható el rendszeres irodalomtörténeti munka szerzőjétől, ezt Kántor Lajos fogalmazta meg Pomogáts Béla irodalomtörténeti vállalkozását méltatva, s abból indult ki, hogy ilyen esetben szükségszerű a foglalkozás és hivatás összekapcsolódása. Az új Kántor–Lángot ajánlva fontosnak tartom hangsúlyozni – ha munkájuk nem is a hagyományos irodalomtörténet műfajába illeszthető –, hogy mindkét szerző esetében ez a fajta összekapcsolódás létező valóság, munkásságuk alfája és ómegája.