Egy csésze kávé

Tibetben újabb zavargások törtek ki a kínai hatalom ellen. Mint már sokadszor. Bécsiek tízezrei szimpátiatüntetésre gyűltek össze a Ringen, a tibetiekért.
Asztalosként dolgoztam akkor éppen, egy neves bécsi cégnél. Kliensünk, a milliárdos, Ausztria harmadik leggazdagabb embere a tibeti elnyomottakkal rokonszenvezve, nem ment ugyan le a Ringre tüntetni, de úgy döntött, hogy kis tibeti zászlót szereltet fantasztikus tetőkertjének kínai pagodájára. Eredeti ötlet, kétségtelenül. A palota Bécs szívében, a Kärntnerstrassen áll. Tetőteraszának úszómedencéjében a Stephansdom tornya, a Steffl tükröződött. Kínai pagodáján a frissen feltűzött kis tibeti zászló csak tovább fokozta a kert egzotikumát. Szép volt! Mindenesetre a Ringen felsorakozó, tüntetve vonuló tibeti emigránsok, valamint a hozzájuk csatlakozó bécsi lakosok kezében ugyanaz a zászló közelről sem hatott olyan különösen.
Négy embert kért cégünktől milliárdosunk az egy emberes, félórás feladathoz. Ma sem tudom, miért? Talán úgy érezte, hogy a rendkívüli tetthez csapatokat kell mozgósítania. Egyikünk hamar végzett a zászló kitűzésével – a többi csak nézte, ahogy dolgozott –, és már indultunk is a luxuslakás halljába nyíló liftajtó felé. Bent voltuk már mind a négyen a felvonóban, a sofőr és három asztalos, és nyomtuk volna a földszinti gombot, amikor milliárdosunk megkérdezte: emberek, kérnek egy kávét?
A többiek jólnevelten, a játékszabályokat szépen betartva, udvariasan már mondták is volna a kötelező „Köszönjük, nem!”-et.
– Igen – mondtam én. – Kérek egy kávét!
Riadt csend támadt, mintha összetörtem volna valamit. Valami nagyon értékeset. Talán a család féltett kincsét? Leghamarabb a milliárdos szedte össze magát. Mégiscsak egy nagy cég tulajdonosa és vezetője, és mint ilyen, nyilván jártasnak kellett lennie a krízismenedzsmentben. Csodálatra méltó hidegvérrel elmosolyodott, és a konyhába hívott bennünket.
Társaim, tősgyökeres bécsiek, mint alvajárók követtek. A fal mellé fölsorakozva néztük, ahogy házi­gazdánk magabiztosan kinyitja a kávésdobozt, aztán megtorpan. Tekintete elbizonytalanodott, mikor végigtekintett a kávéfőző gomb-billentyűzetén.
– Ne haragudjanak, emberek, de nem én szoktam kávét főzni. Bevallom, nem ismerem a gépet. Péntek délután lévén, a házvezetőnő már nincsen itt, szabadot kapott. Megoldjuk, máris hívom a feleségem.
Házigazdánk maroktelefonjába duruzsolta:
– Gyere, kincsem, és kérlek, főzz az embereknek egy kávét.
Az óriás lakásban így tudott csak feleségére találni. Az asszony, valamelyik távoli szobából elő is került, de kiderült, hogy ő sem tudja kezelni a kávéfőzőt. Szemmel láthatóan csodálkozott is férje rendhagyó vendégszeretetén. Szerencsére éppen akkor tért haza egyetemista fiuk, aki a zavart csendbe betoppanva, pillanatok alatt kávét főzött nekünk.
Ott álltunk a fal mellett, sorban, a szűk, egy házvezetőnőre méretezett konyhában, és szertartásosan, mint valami utolsó kenetet, átvettük, és lassan, némán szürcsöltük kávénkat.
– Talán kimehetnénk a tetőkertbe – szóltam. – Dohányos vagyok, kaphatnék egy hamutálcát? Tudja, a kávé mellé...
A milliárdos egyetértően, mint aki éppen ugyanazt akarta javasolni, bólogatott. Menjünk! A kertben letelepedtünk a padokra, és ittuk kávénkat. A milliárdos és felesége ott állt és várakozott. Mindannyian gondterhelten nézegettük a kis tibeti zászlót, mint valami megoldhatatlan probléma okozóját. Nem beszélgettünk. Nem volt miről.
A milliárdos egyszer, mégis, bizalmaskodó hangon, megkérdezte tőlem:
– Mondja, gyakran hazajár a hazájába?
– Nem, uram! Nem! – feleltem. – Nem tehetem, ugyanis én is tibeti vagyok!
Úgy is éreztem magam, mint a kis tibeti zászlócska a kínai pagodán.
Csend lett, most már végleges. Percek alatt megittuk kávénkat, és távoztunk.