Csucsu

Legalább ötven–hatvan éve hallani tájainkon is egy társadalmi fejlődési irányról, miszerint eltűnőfélben lenne a különbség falu és város között, más szóval közeledik a falu a városhoz. No-no, mondaná erre, aki a gyomrán keresztül ítéli meg az ilyen komoly kérdéseket is. Igaz ugyan, hogy a korcsmákat többnyire bárok és büfék, falatozók váltották és váltják fel falun is, de bizony éppen falatozni nem lehet ezekben a városias jellegű „intézményekben”, amint a korcsmák is általában csak italmérők voltak, s ma is azok. Pedig esetenként, átutazó vagy ingázó ember örülne, ha ehetne is a falusi falatozóban, még inkább az, aki netán több napig tartó megbízatással, kiszállásra érkezik valamely faluba. Dehát lássuk be, amire ilyen téren számíthat, az bizony alig több mint – csucsu.

Ha komolyan vesszük e szó jelentéskörét, akkor hús lenne a csucsu, legalábbis a magyar gyermeknyelvben vagy a székely nyelvjárásban, s kimutatták azt is, hogy a hús és disznó jelentésű japán shishi szóval áll rokonságban, de ha kimondásakor valamiféle kézmozdulat, a kéz ökölbe szorítása és az alkar meglengetése is követi a beszélő részéről, akkor bizony, mégha húst is kapcsolunk ehhez a hangalakhoz, nem gondolunk feltétlenül jó étvággyal elköltött ételre…

Úgy tudom, egyik-másik újlatin nyelvben is a magyarhoz hasonló jelentést kapcsolnak a csucsu szóhoz. Ilyen jelentésben használhatta legalábbis az az állami ellenőr, aki ugye kereskedelmi egységeket érkezett ellenőrizni télvíz idején a székelyek közé, ezelőtt több mint félszáz évvel, s látván, hogy a napi étkezéshez milyen feltételek vannak falvakon, el nem hallgatva felháborodását, gyakran emlegette azt a bizonyos, mutatni is szokott csucsu szót. Egy idő után rajta is maradt a név, ő volt Csucsu, a revizor.

Emberként tisztességes, ellenőrként szigorú, de igazságos volt Csucsu, egyáltalán nem emlékeztetett a klasszikus orosz író, Gogol revizorára. Nem az akkori egyetlen párt neveldéiben képezték jó (!) káderré, hanem a háború előtti világ iskoláiban nevelkedett. Étkezett hát, ahogy lehetett, amikor napokra kiküldték valamely falusi körzetbe, s gyakran emlegette a méltatlan körülményeket, s ama húsfélét, ami velejárója vala hozzáértéssel végzett munkájának. Nem napi nyolc órát dolgozott, mikor egy-egy leltárba fogott, hanem reggeltől estig, sőt még lámpagyújtás után is jó ideig folyt a munka felügyelete alatt.

Falusi üzlethelyiségek nem rendelkezvén mellékhelyiségekkel sem az épületen belül, sem azon kívül, az illető üzletvezető lakására, illetve az ottani árnyékszékre volt kénytelen bekérezkedni emberünk, hogy kis- és nagydolgát elvégezhesse. Aztán az is hamar kiderült a háziak számára – s teszem hozzá: azok nem kis „örömére”! –, ez utóbbit hogyan végezte. Nyomokat hagyott ugyanis maga után Csucsu. Óvatosságból talán, de úgy látta jónak, ha feláll ama fából készült s mindig tisztán tartott ülőalkalmatosságra, s guggoló állásból célozza meg az altest alatti jókora lyukat. Így történhetett meg, hogy egy-egy ilyen cselekvés után ilyen-olyan sárfoltok maradtak ama széken, illetve a lyuk peremén…

Rég volt, azóta sok víz lefolyt a Kászonon, s ma már nem kellene ilyen ínszaggató próbákat tennie Csucsunak nagydologvégzés közben, de azt is belátom, fölösleges közelítenie a falunak a várost. A falu legyen mindig is igazi falu, a város meg igazi város, s ez is, az is elégítse ki az ember elemi igényeit!