Csodateremtés Uzonban

Amit az elmúlt vasárnap Uzonban láttam, az igazi csoda volt. És remélem, az is marad még valameddig, amíg a falubeli érdeklődők meg nem tekintik, s esetleg ennek hírére nem tolakodnak oda környékbeli iskolák diákjai, pedagógusai.

Azt már mindenki tudhatja, a helyi újságok közreadták a múlt hét végén, hogy Uzonban új épületet varázsoltak a régi helyébe, s elsősorban a kisebb gyerekek örvendezhetnek a vadonatúj tantermeknek, bútorzatnak, berendezésnek. Egy helybeli férfi el is nevette magát, amikor bepillantottunk a nyitott ajtón az apróságok számára készült mosdóba, illemhelyre, hogy itt bizony a takarító személynek minden bizonnyal térdre kell ereszkednie, ha tisztára akarja majd sikálni a padlózatot, a berendezést.

Egyébként, hogy saját szavamba vágjak, a régi épületet is lehet mutogatni, olyan pucc van mindenfelé, mintha nem is élnének benne diákok. Pedig ott élnek, tanulnak, s a figyelő pedagógusok felügyelete mellett – de nélkülük is! – olyasmit cselekszenek, amit nem lehet megnézni dicsérethalmaz nélkül. A halmaz szót készakarva használtam, mert ahogy megtudtam néhány tanulótól, s persze, pedagógusoktól is, ezeknek a fúrni–faragni–varrni–rajzolni–gyurmát gyúrni–festegetni és egyéb cselekedeteket véghez vinni akaró lányoknak és fiúknak akkor is kedve lett volna erre a nagyszerű napra kellőképpen felkészülni, ha netán nem csupán nappalaik, de estéik is rámentek volna. Éjszakát nem írtam, mert az a pedagógusok és iskolai alkalmazottak kiváltsága volt. Ezekben a napokban, ahogy hallottam, nem képletesen, de valóságosan időt nem ismerve kellett mindent elvégezniük. S tényleg rendben volt minden.
Rendben is kellett lennie mindennek, mert ezen a napon ritka vendégek léptek be a régi kapun, s léptek tovább a virággal díszített kiskapun is a Bújj, bújj zöldág dallamára, sok-sok tanuló alakította aranykapu alatt, hogy elvágják a nemzeti színű szalagot, s imígyen szimbolikusan használhatóvá tegyék a tantermeket. Persze, túl hosszúra nem akarom nyújtani a szót, de hadd áruljam el, hogy a magyar kormány óvodaépítési állomásainak egyike csupán az uzoni, szerte a Kárpát-medencében, ahol bölcsőde-, óvoda- és iskolaszűke merült fel, oda ehhez hasonlatos, kisebb vagy nagyobb lakhelyet teremtettek a tudásnak, harci helyeket a tudomány ostromához.

Örülhet Szabó Margit iskolaigazgató, aki éppen eleget kilincselt, hogy ezen a napon ténylegesen le lehessen nyomni az új lakhely kilincsét. S meg is lepték az avatóünnepséget a helybeliek, szülők, nagyszülők és mások, eljöttek közeli és távolabbi tanintézetek képviselői, de képviseltette magát a patronáló szerepet felvállaló magyar kormány, a megyei tanács, megjelent az RMPSZ országos elnöke és tiszteletbeli elnöke. Akinek még nem volt alkalma élőben látni és hallgatni szavát, most „munkában” láthatta Potápi Árpád államtitkárt, Tamás Sándor megyetanácselnököt, Lászlóffi Pált, az RMPSZ örökös tiszteletbeli elnökét és Burus Botond országos elnököt. Azért is megtisztelő mindannyiukat név szerint említeni, mert nélkülük nem avathattunk volna ilyen rendkívüli építményt. Beke György, aki itt született, megilletődve állna szembe az újjászületett, de hajdani méltóságát megőrző tanodájával, s minden bizonnyal megilletődve lépne be az őt kísérő, irányító tanulók nyomában a tiszteletére berendezett emlékszobába.
Egy dologra még kitérek, ha csupán érintőlegesen is – hátha lesz lehetőség külön is szólni róla: a március 15. tiszteletére megálmodott és elkészített csodakiállításra. Azt találtam ott helyben mondani, s most utólag megismétlem: érzelmileg inkább megérintett ennek az uzoni tisztelgő emlékszobának a berendezése, mint bármelyik nagy múzeum hasonló tematikával, nagy műgonddal és hozzáértéssel megépített gyűjteménye. Még annyit: van ebben minden, amit megkövetel a haza, a csata, a szabadság, van kard, ágyú, vannak lövedékek, kokárdák, pisztolyok és sok más egyebek, amelyeknek minden darabját gyermeki ész és kéz készített hol ilyen, hol olyan anyagból, függönyből, fából, kartonból, eldobott limlomból, mindenből tehát, amiből a fürge gyerekujjak csodát teremtettek. Érdekes szembeállás: az udvar egyik oldalán a csinos, a legújabb építészeti lehetőségekkel gyártott épület, a régiben pedig az elhullatott, kidobott, de lám, még hasznosítható, a jövőbeli reményt is tápláló csodakiállítás. Mint ahogy a jövő reményét táplálta bennünk a szinte teljes tanulósereget felvonultató műsor.