Búcsú a nemzet szolgájától

Háromszéki szülők gyermekeként ugyan, de a Radnai-havasok lábánál fekvő Gyerszán látta meg a napvilágot 1938-ban, ugyanis az első román világban édesapját ide helyezték tanítónak. A pedagógus család hivatással járó hányattatásai következtében az első osztályt a magyarországi Fehérgyarmaton, a második-harmadikot az alsó-háromszéki Komollón, a negyediket és az általános iskolát Uzonban járta. A középiskolát a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégiumban végezte el, diplomát a kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetem földrajz - geológia szakán szerzett.

A továbbiakban neki is az édesapjáéhoz hasonló, gyakori költözéssel járó pedagógussors jutott. Nagyajta, Köpec, Illyefalva és Korond voltak pályafutásának kezdeti állomásai, három évet földrajztanárként, egy évet aligazgatóként, hat évet iskolaigazgatóként végezte munkáját. Végül Csíkszeredában kapott állást, ahol a pionírháznál, majd a városi és megyei pionírtanácsnál tevékenykedett. Odaadásának és szervezőkészségének köszönhetően ebben az 1969-től 1984-ig tartó időszakban a természetjárás és honismereti barangolás a gyermekek és felnőttek körében egyaránt mozgalommá terebélyesedett Hargita megyében.

Tevékenységét azonban a kommunista hatalom nem nézte jó szemmel, ezért 1987-ben áthelyezték a csíkszenkirályi általános iskolába. Közvetlenül az 1989-ben bekövetkezett fordulat után Hargita megye főtanfelügyelőjévé választották, amely minőségében elkeseredett, de eredményes küzdelmet folytatott az elsorvasztásra ítélt magyar nyelvű oktatás megmentéséért, újraindításáért és fejlesztéséért. Ezt a tisztséget 12 éven át töltötte be, miközben civilként is tette a dolgát népe érdekében.

„A veszendőben lévő szórványmagyarság nemzettudatának óvója, a nemzetközi hírű Julianus Alapítvány létrehozója. A Magyarok Székelyföldi Társaságának lelkes vezetője, hős Árpád-házi királyunk, Szent László emlékének, történelmi emlékhelyeinknek, hagyományainknak őrzője és cselekvő ápolója. A Török–Magyar Baráti Társaság alapítója, aki emberfeletti erővel sok ezer kilométert volt képes gyalogolni, hogy eljusson fiatalkori álmai színhelyére. Többszörösen kitüntetett, Rodostóban és Isztambulban székely kapukat állító >>tiszteletbeli<< török” – összegezte áldásos tevékenységét a teljesség igénye nélkül Papp Kincses Emese az Orbán Balázs-díj átadása alkalmából született méltatásában, 2012-ben. Szellemi hagyatékát számos újságcikk és 13 könyv őrzi.

Saját szavaival, és azokat magunkévá téve veszünk búcsút tőle:

„Kell legyen egy hely, ahol jól érezheti magát az ember. És ez egy olyan Székelyföld, ahol szabadon szárnyal a magyar nyelv, ahol a székelyek határozzák meg, hogy mit kívánnak tanítani az iskolákban, mit kívánnak tenni az erdőikkel, földjeikkel, hegyeikkel, ásványkincseikkel. Kell legyen egy hely Romániában is, ahol otthon érezhetjük magunkat. Ez a hely az autonóm Székelyföld, amelyért harcolni kell. Mert csak így lesz feltámadás. És én hiszek a feltámadásban.”