„Számomra minden előadás egy felvetés” – interjú Barabás Árpád rendezővel

– „Visszajáró” alkotó a kézdivásárhelyi színháznál. Meglátása szerint milyen irányba halad a társulat szakmai szempontból, lát-e fejlődést, növekedést?

– Igen, mondhatni visszajáró vagyok, hiszen ez már a hetedik előadás, amit itt rendezek. A társulat új úton indult el nemrégiben, főleg az átstrukturálásnak köszönhetően, azonban fontos, hogy ezt az új irányt az előző időszak tanulságai mentén tegye. Lassanként bővül a társulat és szerintem fejlődik is, azt viszont tudni kell, hogy ez nem történik egyik napról a másikra, sok munkát igényel és nagyban függ attól, hogy milyen alkotók érkeznek ide. Nagyon tehetséges fiatal színészek vannak itt, akikre lehet építeni és akik tapasztalatom szerint megbecsülik a helyüket. Sajnos rengeteg frissen végzett színészt eresztenek évente a szélnek, akik közül nagyon sokan munkalehetőséghez sem jutnak, hiszen a kereslet-kínálat aránya már nagyon rég elbillent.

– Folyton felbukkanó kérdés, hogy szüksége van-e egy Kézdivásárhely méretű kisvárosnak saját színházra, erről mi a véleménye?

– Igen, szerintem szükség van színházra, hiszen egy város fejlődésének nemcsak gazdasági, hanem szellemi vetülete is van. A kultúra soha nem fog anyagi hasznot termelni, a kultúrára áldozni kell, mert egy egészséges közösség csak akkor jöhet létre, ha a kultúrára is igénye van és ezért képes áldozatokat hozni. Nem beszélve arról, hogy megmaradásunk egyik záloga is ez.

– Miért esett a választás éppen a Lélegezz! című darabra az Udvartér Színház következő produkciójaként?

– Mondhatni teljesen véletlenül. Éppen akkor került kezembe a darab, amikor Lung László Zsolt igazgató felkért, hogy szeretné, ha készítenék egy előadást a két fiatal színésszel, Mihály Jánossal és Elek Ágotával. Innentől világos volt, hogy mivel is szeretnék foglalkozni.

– A Lélegezz! kétszereplős stúdióelőadás, teljesen más jellegű rendezői munkát követel meg, mint a legutóbbi itteni rendezése, a szilveszteri Zsákbamacska – legalábbis laikus szemmel. Beavatna kicsit a Lélegezz! munkafolyamatába?

– Igen, ez valóban más jellegű munka, viszont nekem nagyon ínyemre való. Sokkal több idő van az elmélyülésre, a nyugodt és koncentrált munkára és egy nagyon intim, pici rezdülésekből építkező előadás létrehozásánál ez nagyon fontos. Természetesen fárasztó is, hiszen mindennap ugyanazzal a két emberrel vagy összezárva.

– A téma, ha nagyon leegyszerűsítenénk, a gyerekvállalás. Ezt járja körül a két szereplő több megközelítésből, ellene és mellette érvek mentén. Nyilván többnek kell lennie a darabnak, mint egy ezzel kapcsolatos „leltárnak”. Tehát mi még a Lélegezz! c. előadás?

– Egy felvetés. Számomra minden előadás egy felvetés. Természetesen végigkövetjük egy pár gyerekvállalással kapcsolatos dilemmáit, de közben olyan mondatok hangzanak el, amelyek megdöbbentőek, elgondolkodtatóak és amelyek legtöbbünkben megfogalmazódnak, ám lehet, hogy nem mondjuk ki. A darab kimondja.

– Vannak gyerekei, mi több, egyik fia, Örs az előadás zeneszerzője. Milyen tapasztalás együtt dolgozni a gyerekével, szakmai és személyes szempontból?

– Igen, 4 gyerek édesapja vagyok. A dolog úgy alakult, hogy Örs fiam a pandémiának köszönhetően elkezdett zenével foglalkozni, aztán ez egyre nagyobb teret követelt az életében és egyre jobban műveli. Természetesen dédelgettem ezt a tervemet, hogy közösen dolgozzunk, csak a megfelelő anyagot és alkalmat kellett megtalálni. Az effajta apa-fia közös munka csak nagyon keveseknek adódik meg és én ezért nagyon hálás is vagyok. Amellett meg büszke, mert az ő zenéje nagyon sokat hozzátesz az előadás világához. Értettük egymást mint apa és fia.

Farkas Imola