Bozótos barátságok

Vannak, akik málnát, somot, fekete áfonyát gyűjtenek télire, hideg napokra, gyerekeknek és mindenkinek, akiket életben és szeretetben akarnak tartani. Vannak azonban olyanok is, és ezek nem málnáért járják a hegyeket, akik elnyomható, megalázható embercsoportokat gyűjtenek, igen nagy haszonnal. Nevezik pedig azokat a gyűjteményeket nemzeti kisebbségeknek. Ez lenne Moldáviából is például, mai s jövőbeni román kormányfényességek óhajára. De Moldávia „nem állja.” Mennyire nem tréfa ez az egész, arra bizonyság a romániai, „jugoszláviai”, ukrajnai, szlovákiai és másmilyen magyar népcsoportok rettenetes sorsa. Mindezek főként az úgynevezett nagyhatalmak jóvoltából jutottak erre a sorsra. Nem ment ez simán, ne is menjen úgy, és sokáig se!
A romániai 1989-es fehérnemű-váltás után nemsokára, 1990-ben Pécsen megalakult a Magyar–Román Baráti Társaság (Asociația de Prietenie Ungaro-Română). Ott voltam, végignéztem a soron levő alakulgatásokat a nagy lelkesedésben. Kétségeim voltak ugyan, de hát a remény hal meg utoljára, na meg a hóhér. A Társaságnak külön lapja is volt. Mondanom se kell, hogy a műanyag-forradalom nem pótolt a költségekbe, de hát ette fene.
Kellett a legfrissebb román forradalmi hősök síremlékeire a pénz. Pécs azonban hitt, ahogy magunk is egy darabig. Pécs jel­kép­erejű is lehetett, hiszen ott pompázott akkor is a hatalmas zsinagóga, ott volt a híres katolikus templom, melyet a törökök az elfoglalás után nem romboltak le, egyszerűen mohamedán imahellyé alakították. A visszafoglalás, a végső győzelem jelképe lett a templom ismét.
A baráti társaság nyugati oldalán izzott a remény, a Trianon utáni újabb felszabadulás libegő képe. Aztán jött a marosvásárhelyi találkozó a leitatott, fejszés, lőcsös hodáki románokkal, azok szétverték a gyűlésező magyarokat, dühöngött a honi mocsár. Vezényelt Ion Iliescu.
Mit ad a mihaszna remény?! 1993 januárjában a társaság tiszteletbeli tagjává választják Iliescut, a bányászharcost és magyar könyvek égetőjét! Akkor viszont már rég nem dőlt a magyarországi segély arrafelé, mert minden megvilágosodott. A társaság elnöke, dr. Iglói Zoltán sajtólevelezést folytatott a Magyarok Világszövetsége lapjában Török Péterrel – akkor sem értettek szót a magyarok, de az elnök ölelkezett Ion Iliescuval, mert nem fogyott a remény.
Még az sem zavarta, hogy munkalátogatást szerveztek Bukarestbe a társaság tagjai. Leginkább az zavart – írtam is róluk –, hogy ez a társaság a magyar nemzet érdekeinek rovására, az erdélyi magyarság vesztére törő román politikusokkal parolázott, melegen. Dr. Iglói és klubtársai mindenáron kirakatba akartak kerülni, s ennek érdekében azt sem voltak hajlandók észrevenni, hogy a román államelnök, ki poharukba Bukarestben a Vatra Românească vezetőjével nagyenyedi óbort töltetett, ugyanaz kinevezte Háromszék (Kovászna) és Hargita megye lakosságának feje fölé a román prefektusokat (kormánymegbízottakat).
Akkor írtam is, vagy csak gondoltam, káromkodtam volna is talán, amikor megtudtam, hogy a baráti társaság (betéti társaság?) Gyulán, a román külügyminiszter jelenlétében, illő figyelmességgel leplezte le a román író, Liviu Rebreanu szobrát. Gondolom, ott voltak Kolozsváron is decemberben, 1993-ban, mikor Mátyás király szobra körül okoztak kevéske kellemetlenséget a „magyar nacionalisták”, akik az erdélyi magyar gyerekek iskoláit látták elúszni a nagy magyar–román baráti társaság aranyos füstjében. A társaság díszelnöke, Iliescu szavait idézem ma, 2018 októberének hűvös reggelén: „az erdélyi közösségeket századokra vetné vissza bármilyen erdélyi magyar autonómia megvalósulása.”
Most éppen segítek a fiatalabb nemzedéknek fölmérni a romokon a jelent s a látható jövendőt.