„Ők a második családom”

– Voltak gondjai, esetleg olyan gyerek, akivel nem találta meg a közös hangot?

– A két év járványidőszak kínos volt mindannyiunk számára. Köztudott, hogy az óvodáskorú gyermeknek szüksége van a mindennapos, személyes kapcsolatra, az érintkezésre, a kommunikációra, szenzor-motoros tevékenységekre, amelyeket a számítógép képernyőjén keresztül nem igazán lehet megvalósítani, gyakorolni. Ezek elmaradása miatt voltak gondjaink. Úgyhogy a két év távollét után ez a tanév nagyon intenzív volt mindenki számára, sok új kihívás is akadt bőven. Sok mindent újra kellett kezdeni, még az egyszerű, rutinos tevékenységeket is elfelejtették. De nincs olyan gyerek, amelyekkel ne lehetne megtalálni a hangot.

– Jelenleg hány gyerek jár a Szabó Kati Óvodába?

– Ötven gyermek, és mind magyar anyanyelvűek. Kicsit elszomorít az, hogy a létszám egyre csökken. Amikor kezdtem a pályafutásomat, mindig magas létszámú csoportjaim voltak, 28–30 gyerek, most pedig alig vagyunk 15-en.

– Milyen tevékenységeik voltak az elmúlt időszakban?

– Nagy hangsúlyt fektetünk az óvodán kívüli tevékenységekre is, illetve a szülőkkel együtt szervezett programokra. Szerintem így teljes a kisgyermekek fejlesztése, ha az óvónő–gyermek–szülő kapcsolata fennáll. Az elmúlt időszakban, májusban és júniusban számos tevékenységet szerveztünk az óvodán kívül is. Megemlíteném a református templomban szervezett, meghitt hangulatú anyák napi műsort, az Elek apó cimborái elnevezésű mesemondó vetélkedő körzeti szakaszának voltunk szervező házigazdái, érdekes és sikeres gyermeknapi programot is tető alá hoztunk, részt vettünk a nagy csoportosainkkal a „Tágasságot nekünk is” című néptánctalálkozón, tartalmas tanévzáró, ballagó műsorokat mutattunk be a szülőknek. A tanév zárásának a csúcspontját az óvodai kirándulásunk jelentette, amelyet idén Nagyszeben környékére szerveztünk.

– Az óvoda nem gyermekőrző, az óvópedagógus nem gyerekfelügyelő. Mi a véleménye erről?

– Egyetértek, sajnos, sokan azt gondolják az óvodáról, hogy gyerekmegőrző, pedig közel sem erről van szó. Amint már említettem, mi nagy felelősséget vállalunk a gyerekekért. Az óvodában nagy hangsúlyt fektetünk a gyermekek személyiségének a fejlesztésére, hiszen minden gyermek egyedi, csupán fel kell fedezni a bennük rejlő adottságokat. Van, aki gyönyörűen énekel, van, aki szépen fest, van, aki kitűnő memóriával rendelkezik, van, aki az idegen nyelv tanulására hajlamos, van, aki kitűnő mozgáskészséggel rendelkezik, van, aki rendkívüli alkotóképességgel bír. Nekünk az a feladatunk, hogy ezeket az adottságokat felfedezzük mind a frontális foglalkozásokon, mind az egyéni tevékenységeken, és ezeket fejlesszük.

– Találkozott már az intézményben szellemileg visszamaradott, esetleg mutizmussal küzdő gyerekekkel?

– Sajnos, egyre több speciális fejlesztést igénylő, figyelemzavaros, beszédhibás, viselkedés zavaros gyermekkel találkozunk. Ezek a gyerekek sok egyéni fejlesztést igényelnek és kapnak is az óvodában, de ez nem elegendő. Szükséges lenne ezt a fajta fejlesztést otthon is folytatni, valamint később az iskolában, ahhoz, hogy a gyerekek kiegyensúlyozott felnőttekké válhassanak.

– Mikor számít valaki iskolaérettnek? Mikor javasolja, hogy inkább maradjon még egy évet az óvodában?

– Van olyan eset, amikor a tevékenységek, megfigyelések alapján megállapítjuk, hogy 1–2 gyermek nem iskolaérett. Ilyenkor próbáljuk megmagyarázni a szülőknek, hogy a felmérések, megfigyelések azt mutatják, hogy helyesebb, jobb lenne, ha a gyerek még egy évet maradna az óvodában, azonban a döntés kizárólag a szülőé. Van eset, amikor egyetértenek velünk, van olyan, amikor elutasítják tanácsainkat.

– Mit tekint a legfontosabb küldetésnek? Mit igyekszik átadni minden gyereknek?

– Számomra az óvoda és a gyerekek jelentik a második otthont, ők a második családom. Szeretem a gyermekeket, felelősséggel és szeretettel végzem munkámat, amely inkább hivatássá vált az évek során, ezért igyekszem a legtöbbet adni magamból, igyekszem példaértékű, pozitív, nyitott magatartással közeledni hozzájuk.