Boér-versek a Vigadóban

Felvezetőként Józsa Irén nyugalmazott pedagógus olvasta fel Borcsa János Képzelt interjú Boér Gézával című, a költő születésének 70. évfordulója apropóján született írását. Ebben egyebek mellett a verseiben megmutatkozó Kányádi-hatásról, az általa vallott eszmékről, a kisebbségi helyzetről és arról is „faggatja” az irodalomkritikus a néhai költőt, hogy mikor, melyik napszakban ír legszívesebben? „A költők éjszaka írnak, amikor sötétfehér a magány, amikor a vers egyetlen, végső lehetőség”, hangzott a válasz.

Dimény H. Árpád saját, Hiátus-tusa című versével rótta le tiszteletét a költőelőd emléke előtt, majd Borcsa János a képzelt interjú születéséről szólva megjegyezte, Boér Gézára emlékezni és emlékeztetni is sokféleképpen lehet. „Én magam többször, többféle helyen, módon vállaltam ezt a feladatot, és idei év márciusában úgy gondoltam, hogy jó lenne nemcsak megemlékezni, hanem valamiképpen megjeleníteni a költőt. Így született a képzelt interjú.” A folytatásban felidézett egy 33 évvel ezelőtti epizódot, amikor Boér Géza második, halála után kiadott kötetéből (létlelet, 1989 – szerk.) néhány verset kidobott a cenzúra és ezek pótlására őt kérte fel a kiadó. „Biciklire ültem, kimentem Torjára és a Boér-családtól elkértem 3–4 verset, amelyek a kidobottak helyére kerültek. Ezek, bár személyesebb jellegűek voltak, technikailag nem tértek el a kötet többi versétől, egy beavatatlan szem észre sem venné, hogy azok utólag lettek odaválogatva.”

A bemutatott könyv felépítéséről szólva elmondta, Boér Géza első két kötetének szerkezetén nem változtatott, hangsúlyozva, „az első kötet (Hiányok térképe, 1980) egy versfolyam, amelyet nem lehet újrarendezni”, míg a harmadik kötet (Sorskeresztrejtvény, 2002) szerkesztését Fekete Vincére bízta. „A három megjelent kötet versei után a korai, illetve kiadatlan versekből is található egy válogatás, és nagyon fontosnak tartom azt a mintegy 100 oldalnyi, Boér Géza irodalomkritikai tevékenységéből válogatott, korábban kizárólag folyóiratokban megjelent szövegeket” – jegyezte meg.

A néhai költő alakját felidézve az est folyamán többször elhangzott, hogy hallgatásával is sokat mondott. „Szilágyi Domokosról mondták pályatársai, hogy a hallgatásai milyen fontosak voltak. Géza esetében ugyanez mondható el”, hangsúlyozta Borcsa. Kettejük kapcsolatáról szólva megemlítette az 1979–`80 körül Kézdivásárhelyen rendezett irodalmi köröket és azt, hogy ezen túlmenően keddenként ketten a Rózsa vendéglőben összeültek. „Érdemes lenne, hogy a vendéglőnek legyen egy Boér Géza-asztala”, vetette fel ennek kapcsán az ötletet.

Az est záróakkordjaként Kiss Éva nyugalmazott tanárnő Borcsa Jánoshoz csatlakozva Boér Géza hallgatásairól szólt, Vetró András szobrászművész a Vetró András portréja mellé című vers születését idézte fel, míg Szabó Szende Boér Gézáról, a közéleti személyiségről emlékezett meg, sérelmezve, hogy, bár nagyon jó, hogy vannak, akik továbbviszik a kézdivásárhelyi színházi múltat, kár, hogy a több mint 14 évig Boér Géza nevét viselő népszínházról és a költőről is megfeledkeztek. „Nem az a bántó, hogy kerékbe tört a népszínház folytonossága, hanem az, hogy Gézát is kiseperték az Udvartérbe...”, jegyezte meg.