„Mere” van, alma nincs

Nagy költők versei között böngészek a világhálón. „S nem zeng a táj, ha mélyem mélye pendül.” – „Ősz húrja zsong, jajong, busong a tájon.” – „Miként a gerle, melyet vágya kerget, / száll egyenest a légen át az édes / fészek felé s szárnyat vígan emelget…”

Orgonaillat, harangzúgás, lágy mohasimogatás van ezekben a szavakban. Kosztolányi, Tóth Árpád, Babits magyarításai. Határozottan állítom, hogy felülmúlják az eredeti Rilke, Verlaine, Dante-sorokat. Ilyen nyelven van kiváltságunk szeretni, alkotni és végül elbúcsúzni a világtól. És akkor az anyaországi médiában elburjánoznak az olyan szó-szörnyetegek, mint a beijed, nekiment, berág, begurul. „A kínai Hupej tartományban megbüntettek hat hivatalnokot, mert bealudtak egy értekezleten”– írja a pesti újságíró, aki szerint ma már senki nem háborodik fel, lepődik meg, mérgelődik, gurul dühbe, mindenki csak kiakad. Sajnos, erdélyi kishazánkban is egyre többen esnek a nyegleség csapdájába és pöcegödrébe.

Néhány évvel ezelőtt Marosvásárhelyen egy honfitársnőnk – írjuk ki a szép nevét: Lakó Péterfi Tünde – vette a bátorságot (Istenem, már ez is bátorságnak számít!), és a piacon kétnyelvű árcédulákat osztogatott az eladóknak, hogy a morcov ne unatkozzon, legyen mellette az erdélyi murok is. Bernády városának új urai egy átlagfizetésnyi büntetést szabtak ki rá rendzavarásért, amit csak a nagyívű felháborodás, na meg a hölgy leleményessége (egy zsáknyi ötbanist gyűjtött össze a vámszedő karvalyoknak) törölt el végül.

Sepsiszentgyörgyön senki nem gördít akadályt a kétnyelvű feliratok elé. Az újnegyedi kispiacon és a környező üzletekben mégsem találsz nagyítóval sem egy magyar szót az árcédulákon. Magyar tulajdonosok, színmagyar személyzet. Megvalósul a flotta nélküli bandzsal tengerész jóslata: akár Caracalon érezhetjük magunkat. Szóvá tettem nem egyszer – egy májusi bárányfelhő tartósabb nyomot hagy az égen. És ide nem szónoklat kellene vagy tüntetés, mindössze papír meg ceruza, és talán három perc pluszmunka. Hogy unokáink szemébe nézhessünk majdan. Sajnálat nem, inkább lenézés lesz az önfeladó osztályrésze, ha falhoz áll, még ha nem is kérik tőle, sőt, a golyót is odaadja az őt lekaszabolóknak: nevének önként eldobott ékezeteit.