„Embernek lenni mindennél fontosabb!”

– Öt év után ismét Dálnokban, Erdélyben. Egyre közelebb kerül szülőföldjéhez, hiszen egy ideje Budapesten él, igaz?

– Már jó néhány évtizede világpolgárnak érzem magam, és már én sem tudom, hol vagyok otthon. Úgy szoktam mondani, az az otthon, ahol nyugovóra hajtom a fejem. Az utóbbi években legtöbbet Erdélyben vagyok. Stockholmban élek, ám egy ideje a stockholmi migráns-helyzetnek köszönhetően, szép lassan élhetetlenné vált az a hely, ezért inkább Budapesten tartózkodom, onnan meg repülőgéppel, de inkább autóval járok ide. Imádok Erdélybe autózni, járom a régiót, és nem csak turistaként: Dálnok után Györgyfalván, Bardocon, Berettyószéplakon, Asszonyvásárán, Bálványosváralján, Marossárpatakon koncertezem a közeljövőben. Nem akarok érzelgősködni, de itt érzem jól magam. Például most sem kellene itt lennem, csak 22 órára, de már tegnap megérkeztem, most meg már reggel óta kint vagyok, nézem, ahogy a bográcsokban a túrós puliszkától a berbécstokányig 8–9 fajta finomság készül, szól a zene, ahogy mondtam, itt érzem igazán jól magam.

– A színházak, csarnokok nagyszínpada, a több ezres nézőszámú koncertek után milyen érzés egy ilyen kisebb közösség, közönség előtt énekelni?

– Vagy éppen a Kolosvári Magyar Napok színpada után, ahol a rendőrség és a tűzoltóság felmérése szerint 25 ezren voltak körülbelül... semmi különbség nincs, sőt, mind koncertjeimmel, mind az Életúton Tamás Gáborral című önéletrajzi zenés könyvem bemutatóival a kisebb helységeket keresem fel már 15 éve. A turném szervezőjének megmondtam, hogy ne csak a csillogó-villogó színpadokra, termekbe menjünk el, hanem az ilyen kis, eldugott településekre is. Sok helyen fogyóban van a magyarság, ott meg még nagyobb jelentősége van a kulturális estéknek, összejöveteleknek – és a könnyűzenét is ide sorolom szerényen – a magyarság fennmaradása és anyanyelvünk megőrzése szempontjából. Nagyon sok helyen a kis falvakban nem hiszik el, hogy „ide eljön hozzánk Tamás Gábor.” A közelmúltban tartottuk az önéletrajzi könyvem századik bemutatóját Szucher Ervin újságíró barátommal, aki elmesélésem alapján megírta a kötetet, amelyet eredetileg 200–300-as példányszámban adtunk ki, és két-három helyre akartuk elvinni csupán. Aztán a három bemutatóból száz lett, a kétszáz példányból meg 5 ezer, és még nincs vége. Ez számomra a szeretetet jelenti, amit a közönségtől kapok, ez adja az erőt a folytatáshoz, hiszen már én sem vagyok huszon-harmincvalahány éves. Sokan kérdik a nyári koncertprogramot nézve, hogyan bírom ezt a feszített tempót? Hát ezzel az „üzemanyaggal”, a szeretettel bírom: a visszajelzés, a taps, az esték utáni borozgatás, a finom vacsora. És szívesebben beszélgetek egy jót egy egyszerű, falusi, tiszta lelkű emberrel, mint egy minden hájjal megkent diplomatával. Itt vagyok reggel 9 órától, mindenki fényképezkedni akar, meg váltani néhány szót, szívom magamba a szeretetet, és ettől élek.

– Apropó a több dalban is megénekelt kötődés Erdélyhez. Rossz nyelvek azt kérdezik, miért csupán énekel erről, ahelyett, hogy hazatérne?

– Én ezért nem haragszom, könyvbemutatókon is felteszik néha a kérdést. De kérdem én, most hol állunk, amikor ez az interjú készül? Dálnok központjában. Nem attól jöttem haza, hogy ez, vagy az a ház az enyém, hanem attól, hogy itt állok. Sokat tartózkodom az anyaországban is, de legfőképpen Erdélyben. Megvan a magyar állampolgárságom, ahogy a svéd is, mi több, vissza akarom venni a román állampolgárságot is. Tudom, csepp a tengerben, de egy szavazattal akarom segíteni a romániai magyarságot. Visszatérve a korábban említett sikeres pályára, amiért a Jóistennek hálás vagyok, hiszen tízéves koromtól ezt művelem, az új lemezem bemutatóját május 8-án, a budapesti Uránia Filmszínházban rendeztük, amely 18 éve ad otthont a lemezeim bemutató-koncertjeinek. Nos, az egyik dalban arról énekelek, hogy a taps, a siker múló ajándék, embernek lenni, az mindennél fontosabb! Soha nem szálltam el a népszerűségtől, úgy érzem, megmaradtam annak, aki voltam, és soha nem felejtettem el azt, hogy honnan indultam el. Nagyon sokan mondják, miután megismernek, hogy „milyen egyszerű, közvetlen ember ez a Tamás Gábor”. Sosem sztárkodtam, és nem szerettem azokat, akik a sikertől elszállva megmondják, a leves hány fokos legyen, meg a szobában mi legyen. Én ezeket az allűröket sose vettem fel. Emlékszem még a kalotaszegi nyarakra, kint Mérában apai nagymamámnál, ahol fával fűtöttünk és petróleumlámpával világítottunk. Hadd, ne sztárkodjunk, hanem emlékezzünk arra, hogy honnan is indultunk el!