Az Úz-völgy becsületbeli ügy!

Újra meg újra helyreállítani a határt

Az utóbbi időben megnőtt az érdeklődés az Úz völgye iránt. Sokan nemcsak a közelmúlt felfokozott eseményei után érdeklődnek, hanem tágabb összefüggéseket, támpontokat is keresnek a hely kapcsán a történelemben és más tudományágakban. Ez fogalmazódott meg bennünk is, amikor az Úz folyó középső szakaszának, Úzvölgy településnek történeti, valamint Erdély és Moldva innenső határának térképészeti felkutatására vállalkoztunk. A Tölgyes-puszta, a Kőkert – történelmi, gazdasági és katonai szerepét tekintve – feltörekszik a jelentős székelyföldi határszorosok sorába.

Ma, amikor az 1944. évi Úz-völgyi csatára emlékezünk, egy megjegyzést engedjenek meg nekem. Az Úz völgye mindig „vágyott” terület volt, a határvonal nemcsak az elmúlt években „mozdult meg”, hanem a történelem során többször is: ha úgy tetszik, százévente újra kellett rajzolni azt. A vitáknak különféle módon vetettek véget, és ennek nyoma van a térképeken is. Volt, amikor erővel foglalták vissza, volt olyan is, hogy nemzetközi vegyes-bizottságok jelölték ki a pontos nyomvonalat, és Granz Adlerek (határjelző oszlop császári sassal) kihelyezését írták elő. Olyan is volt, amikor törvénybe foglalták a magyar–román határbizottság térképre rajzolt egyezségét.

Azok számára, akik az elmúlt évszázadokban lakták a völgyet, nem volt mindegy, hol húzódik a határ Erdély és Moldva között. Gondozták és jól használták területeiket, de ha igazságtalanság érte őket, felemelték a hangjukat, és megóvták a földjüket. A vidékből éltek, a völgynek éltek. Tény és való, hogy a megállapított és kiigazított határ mindig is a Kőkertnél volt.

Nekünk nem térkép e táj

A trianoni békeszerződés óta újabb száz verejtékes év telt el, aminek árán megtanultuk: mindenkor vigyáznunk kell a határt, a gyengeség kényelmét mi nem engedhetjük meg magunknak. A megmaradásnak, akárcsak az élet oly sok területének, törvényei vannak: mennyi tetterő, bátorság, áldozat és vitézség kellett az eleink részéről ahhoz, hogy mi ma itt állhassunk!

Száz év után mások ismét beljebb és beljebb jönnek, mi pedig újra megrajzolnánk a Kőkertnél a határ vonalát. Csakhogy ezúttal a „segítség” kéretlen, nem békésen jött, és nem igazságot tenni. Tudják jól a másik oldalon lévő nacionalisták kenyéradó gazdái is, hogy számunkra sosem volt, s ma sem térkép e táj. Nemcsak egy földrajzi tájegység, hanem szellemi és érzelmi kötelék: a szülőföldünk, ilyenként döntés: akarás, értékrend és felelősség.

A mi harcunk erről szól – nem tudunk és nem akarunk alávetettként, alárendeltként élni otthonunkban! A magyarok államalkotó tényezői ennek a százéves országnak, ezért nem a többség alárendeltjeként, hanem társnemzetként akarunk élni szülőföldünkön. Nem azt akarjuk, hogy a többség jogokat adjon nekünk, hogy kegyet gyakoroljon, hanem azt akarjuk, hogy a ránk vonatkozó döntésekben vétójogunk legyen.

Ne történhessen meg velünk az, amit mi nem akarunk!

Ne tehessenek meg velünk, olyant, amit mi nem akarunk!

Ne tehessenek azt velünk, amit ők akarnak!

Az Úz-völgyi határharcunk, küzdelmünk az anyanyelvünk és a szimbólumaink szabad használatáért számunkra erről szól: nem kegy, nem ajándék, hanem elismerés kell, hiszen államalkotó tényezői vagyunk Romániának, egyenrangúak a számbeli többséggel.

A himnuszéneklés nem a virtuskodásról szól, hanem arról, hogy ha elénekelhetem a saját himnuszomat, akkor egyenrangú vagyok a másik csoporttal. A magyar és a székely zászló használata nem pusztán szimbolikus politizálás, hanem annak a megjelenítése, hogy én külön entitás vagyok, és a számbelileg nagyobb entitás elismeri, hogy nekem jogom van elénekelni a himnuszt, rendelkezni zászlóval, szimbólumokkal, saját ünnepekkel. Tehát egyenrangú vagyok vele.

Természtesen tudjuk, hogy ezek a cselekedetek a fentebb leírtak miatt zavarják azokat, akik az egységes nemzetállam harsogói. Egy dolog biztos: ha mi úgy élünk, ahogy azt ők elképzelték, akkor az a mi vesztünket jelenti. Éppen ezért nekünk az a dolgunk, hogy saját jövőképet, saját életlehetőséget fogalmazzunk meg. Olyant, ami a mi szájunk íze szerint való.

Az elmúlt ezer évben megtanultuk: győzni csak együtt tudunk!

Az elmúlt száz évben megtanultuk: ha nem mi szervezzük a saját életünket, akkor azt mások akarják helyettünk megszervezni.

Visszanyert önbecsülés

A rossz dolgokat mind ismerjük, úgyhogy a továbbiakban a jóról szeretnék írni, mert egy valami egészen biztos: jövőt csak IGEN-ekre lehet építeni. Gondoljanak bele, mi történne, ha az oltár előtt álló férfinak a lány azt mondaná: „nem”. Egészen biztos, hogy abból jövőt nem építenének. Az „igen” azonban elindít egy életet, elkezdődik általa a jövő, ami lehet sikeres és boldog.

Kiút, remény, jövőkép általában a jó dolgokból származik, nem a rosszakból. Ha nem mozdulunk, ha azt mondjuk, erre nem megyünk, ezt nem tesszük meg, akkor csak helyben maradhatunk: csak toporgunk. Az igaz, hogy nem fáradunk el, de sikereink sem lesznek. Márpedig Székelyföldnek sikerekre van szüksége!

Összezárunk – összetartozunk!

Gondolom, sokan egyetértenek velem: jó dolgok nehéz időkben is történnek, és a jövő kapcsán mindenki ebben érdekelt. A jövőt sosem szürkének képzeljük, hanem színesnek: beleálmodjuk minden tervünket, s ez nemcsak hitet, hanem erőt is ad, hogy ezeket megvalósítsuk. Nehéz időket élünk, de minél nagyobb rajtunk a nyomás, annál inkább összezár a közösségünk – ilyenek voltunk a történelem során, s ennek voltunk tanúi az elmúlt hónapokban is.

Mi, székelyek ütésre keményedünk: nem megfutamodunk, hanem még konokabbul álljuk a sarat! Románia száz éve se lenyelni, se kiköpni nem tud bennünket: nemhogy elkerülne, utolérni is nehezen képes, hiszen még mindig éles civilizációs szakadék tátong egyrészt az erdélyi, székelyföldi, másrészt a többi országrészek között. Ezt látnunk kell. És ha látjuk, ha megértettük, cselekednünk kell, mindenkinek a maga helyén! Mindenkire szükség van! Keressük a jót, az IGEN-eket, keressük a jövőbe mutatót, válasszuk azt, és ne a rosszra koncentráljunk – így akkor is lesznek sikereink, ha egy-egy csata reménytelennek tűnik.

Bár az elmúlt száz év igénybe vett, de túléltük. A túlélés bajnokaiként pedig itt az ideje, hogy másként tekintsünk önmagunkra! Itt az ideje, hogy visszanyerjük az önbecsülésünket, és elkezdjünk hinni magunkban, közösségünk erejében, és abban, hogy képesek vagyunk valami lélegzetelállítót építeni: egy olyan szellemi, kulturális és gazdasági erőteret, amit eleinkhez és magunkhoz mérten is Székelyföldnek, otthonnak nevezünk.

Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke