Az iskolában szerkesztő, a szerkesztőségben tanár

– Tanári pályafutását Baróton kezdte. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?

– Az egyetem után Barótot választottam, és nem bántam meg. Az akkortájt mindössze tízéves iskola remek tanári karral rendelkezett. Sem az egyetemen, sem a hosszú tanári pályafutásom alatt annyi pszichológiát, módszertant és pedagógiát nem tanultam, mint ott. Többségünk harminc évnél fiatalabb volt, de mindnyájunkat erősen motiválta a tenni akarás. Az Életünk című kétnyelvű diáklap mellett létrehoztam az iskola néptánccsoportját. Tagja voltam a színjátszó csoportnak. Még a bányavállalat tánccsoportjának irányítását is elvállaltam. Azonban két és fél év után el kellett jönnöm Barótról. Sokáig emlékeztek még rám, amikor valamilyen kultúrműsor volt, mindig megkérdezték az asszonyok, hogy a kicsi tanár táncol-e? Ez én voltam.

– Sok mindent tett a diákokért és velük együtt. Többek között diákklubot is alapított. Hiányoznak?

– Miután eljöttem Barótról, pályafutásomat Sepsiszentgyörgyön folytattam. Szerettem tanítani, szerettem a tanulók között lenni, még most is bemennék az eszemtől, mert a fiatalokkal való együttlét, az egy másik életforma.

– Már fiatalon érdeklődött az újságírás iránt. Cikkeit közölte az Ifjúmunkás, az Előre és a Brassói Lapok. A Megyei Tükörnek már akkor munkatársa volt, amikor a lap még meg sem született.

– 1968-ban, egy februári estén telefonszolgálatot teljesítettem a pártszékháznál, amikor megjelent Dali Sándor, az Ifjúmunkás című lap főszerkesztője, akit személyesen ismertem. Megkérdeztem tőle, hogy mi célja látogatásának? Azt mondta, lapot jött csinálni. Kivel? – kérdeztem. Például veled – válaszolta. Egy előre összeállított listával érkezett, amelyen olyan nevek szerepeltek, mint Magyari Lajos, Farkas Árpád vagy Fábián Ernő, de tudtommal én voltam az első, akivel közölte, hogy a lapnál fog dolgozni. Viharos gyorsasággal állt föl a szerkesztőség. Sokszor éreztem oda nem illőnek magam, de ahogy telt az idő, egyre jobban belerázódtam az írásba. A szerkesztőségben tanár úrnak, az iskolában szerkesztő úrnak szólítottak.

– Milyen volt újságírónak lenni a szocializmus éveiben? Voltak olyan írásai, amelyek nem jelenhettek meg?

– A Megyei Tükörben olyan írások is megjelentek, amelyeket más lapok nem vállaltak volna. Soha nem hiányzott a magyar nyelv iránti hűség vagy annak a hirdetése, hogy csak magyar nyelven lehet tudományokat elsajátítani. Nem hiányzott az ellenvélemény sem, például amikor a nyolcvanas évek elején betiltották a magyar helységnevek használatát, a mi lapunkban háromszéki településnév ritkán jelent meg románul. Mindig kitaláltunk valamit. Például Kézdivásárhely helyett céhes várost írtunk, Bikfalvát a kúriák településének neveztük. Nem emlékszem olyan cikkemre, amelyik nem jelenhetett volna meg, de olyanra igen, amelyért szidást kaptam a Központi Bizottságtól.

– 1990-ben Cathedra néven saját kiadót alapított. Középiskolás emlékeimből a Metszetre és a román-magyar diákszótárra emlékszem. Milyen más kiadványaik voltak?

– Körülbelül száz kiadvány jelent meg. A legnépszerűbbnek a Romániai magyarság rövid története című, három részből álló kiadvány bizonyult. A vakációs füzeteinket is nagyon szerették. A nyolcadikosoknak készítettünk feladatgyűjteményt a képességvizsgára. Mindig fontosnak tartottam, hogy próbáljunk meg úgy visszanyúlni a múltunkhoz, hogy a közelmúltat is bemutassuk. Ezért indítottam el a Fiatalok, még itt vagyunk! című sorozatunkat.

– Milyen tervei vannak? Számíthatunk-e újabb kiadványokra?

– Most már többen megkeresnek. Általában én szoktam vállalni a kiadványok lektorálását és korrektúráját. Szerkesztés alatt áll Szentivánlaborfalva monográfiája. Készül a Fiatalok, még itt vagyunk! című sorozat második kötete Asszonyok vallomása alcímmel. Dolgozom egy másik könyvön is, amely az egyik unokabátyámnak állít emléket. A szépirodalmi szövegek mellett interjúk is lesznek benne. Véleményem szerint izgalmas lesz.

Gocz Tibor