Az egyén mint tényező

Igen nehéz számunkra elképzelni egy olyan ország-világot, ahol szakadatlan azt éljük és hal(l)juk, hogy ama, eme világnak a haladásához, illetve meg-megroggyanásához semmi közünk, kisebbségieknek. Nem képzelődünk, hanem ilyen világban élünk. Ha az egyén – román vagy tót vagy magyar – megkötöttnek, tehetetlennek tudja magát, semmit ér az élete. Az az ország-világ szintúgy fapénzt sem ér, ahol az egyén(ek)nek nincs beleszólása semmibe. Az elutasításnak és kiutasításnak az élménye a miénk, magyaroké Romániában. Annak hátrányos következményeit azonban megérzi a románság is, noha mi hatványozottan nyögjük, mint Bécs nyögte Mátyás bús hadát (Kölcsey Ferenc Himnusza).

Fölösleges a költői kérdés, hiszen nagyon is tudjuk, miféle elvadult elmék alapoznak erre az elmebozótra. Emlékszünk még arra a pár évvel ezelőtti bukaresti tüntetéssorozatra, ahol kórházakat, nem templomokat, klinikát és iskolát követeltek a román és magyar tüntetők. Akkor is szóba került, hogy Romániában 425 kórházat és 18 ezer templomot építettek 25 év alatt. Lehet, az akkori adatok nem pontosak, ám együtt és egyénenként éljük meg a nyomorúságot. Igaz, mi magyarok leköpve és megalázva mindenütt.

Nem nevezem – elkopott a fogalom már – diktatúrának azt az államhatalmi formát, amelyben kuss az egyénnek, kuss a szubjektumnak, kuss a gyülekezőknek; azt hiszem, a világon csak itt van „törvényes” felvonulási jog (Marosvásárhelyen) – kizárólag a járdán. Ettől még a nyugati, sőt a magyar posztmodern is megriad. Ám minálunk ez is van. Minden, csak beleszólása az egyénnek, az nincs.

Többen tartják a 20. század legnagyobb magyar írójának Hamvas Bélát (1897–1968). Idézem 120 éves „korában” emlékét és gondolatmorzsáját. „Idiótának kell lenni, hogy az ember a tőle független változásban vagy pláne javulásban hinni tudjon, az olyan változásban, amelyben tevékeny része nincs. A jó és az egyre jobb világ nem a személytelen fejlődés eredménye. (…) Istentől, embertől, szellemtől független valóság nincs. A világ javulása az én tevékenységemtől függ. Ezt sehogy sem akarják tudomásul venni. Ezért van terror, technokrácia, hivatal (…) és ezért a katona a saját apját lepuffantja.”

Hogyan várhatja el bármely hatalom, hogy véle hurrázzunk ünnepelve, ha nincs beleszólásunk az építésbe? Az egyén nem henyére, napozásra született, hanem cselekvésre. Az a legfontosabb s legértékesebb emberi jog. Figyelem, hogyan elemzi ki néhány román gondolkodó a mai vezérek tudását, végzettségét és anyagi habarmányait. Félelemkeltő. Nem fontos a könyv, mert nem fontos a tudás. A másik mai történész elképedve beszél az egyetemi oktatás elsilányulásáról.

Ahol a pénz meg az elnyomó hatalom a fontos, és nem az országépítés, ott törvényszerűen előbb-utóbb bevág az istennyila. Rettenetes az is, hogy tudnak erről az elkerülhetetlen, fenyegető anyagi csapásról a kormányok, ám mégis ugyanazt teszik, ugyanúgy. És aki hátul jön, AZ csukja be az ajtót!

A gyermek is megérti a példát. Azért van ez a medvesereglés, veszély benn a lakott területeken, falvakban meg városokban, mert az erdőket a mának élő hatalmasok levágták és eladták. A medvéknek nincs, amit enniük. Hát keresnek idebenn. Ilyen egyszerű ez. Az utóbbi száz évben el máig ez a jelenség ismétlődött. És nem csak a medvék, de az emberek s gyermekek is szűkölködnek, éheznek a pusztítások nyomán. Nagyon kíváncsi vagyok, mikor és hol veri majd szét templomban is egy medve az imádkozó gyülekezetet. Nem játszom a gondolattal, hiszen az is elkövetkezik.

Az ember, az emberek, egyének nélkül soha nem születik jobb ország s világ amolyan vigyorgó politikusok jóslataiból, hazugságaiból. És erre nem alapozni kell, hanem elkerülni ezt!