Amit a sóról illik tudni (I.)

A só mint fűszer, gyógyszer és tartósító-konzerváló anyag korán szerepet kapott az ember mindennapi életében. A konyhasó használata éppoly régi, mint amilyen általános elterjedése. Már Homérosz is „istennek” nevezi a sót, noha a sónak külön istene csak Mexikóban, az azték–maya kultúra idején volt. Kínában is hasonló a helyzet, ahol szintén istenítették. 5000 évvel ezelőtt az egyiptomiak a múmiák konzerválásánál sót használtak. Egy hónapig telített sós oldatban áztatták (pácolták) a hullákat, és csak azután balzsamozták.

Kr. e. 2200-ban Yü kínai császár rendeletet tesz közé a kötelező sóadóról, amit a sókitermeléssel foglalkozó alattvalóknak fizetniük kellett. Elmondhatjuk, hogy eszerint a római sóvám csak késői utánzata a kínainak!

Homérosz az Iliászban említést tesz a halak sós konzerválási módjáról. De a régi görög és római történészek közül megemlíthetünk másokat is, mint Herodotoszt, Dioszkoridészt és az id. Pliniuszt, akik műveikben leírták a só keletkezését és felhasználását. Az erdélyi szkíták már jóval a rómaiak előtt sóval és sós hallal kereskedtek. A só ugyanis nemzetközi fizetőeszköz volt, egyszóval valutának számított. Palesztinában sem volt hiány a sóban, a lakosságnak rendelkezésére álltak a Holt-tenger sós lerakodásai. A mondabeli sóbálvány, amellyé Lót felesége változott, nem más, mint a Jordánon túli sivatag sója.

A sivatagokban a só gyakran a föld felszínén található. A Volgától keletre, nem messze a torkolatvidéktől több mint 700 sóstó van. Hasonló módon tartalmaz sót Utah államban a Nagy–Sós-tó. A Kaspi-tenger Kara Bogaz öble, a turkesztáni Aral-tó és a palesztin Holt-tenger tulajdonképpen nem mások, mint óriási serpenyők, amelyek a legkülönfélébb sós oldatokat tartalmazzák. Így például a Holt-tenger nemcsak konyhasót, hanem kálisót (szilvin KCl) is foglal magába, a Kara Bogaz viszont glaubersóban gazdag (keserűsó, Na2SO4). Az északi népek (svédek, norvégok, finnek, írek, izlandiak) viszont hátrányos helyzetben vannak a só kitermelése, előállítása terén.

Európa sóban gazdag kontinens. Különösen Németország büszkélkedhet sókészleteivel. Berchtesgaden mellett primitív, római sóbányák nyomaira bukkantak. Ez a bánya ma is üzemel, számos más lelőhellyel együtt Elzász–Lotharingia tartományban, hogy a híres Salzburgot és környékét ne is említsük! És mindezek mellett csak 1843-ban bukkantak rá az óriási strassfurti sótelepekre!

A 12. században indul meg a sóbányászat Lengyelországban, Wieliczkában. Az okmányokban ilyen néven fordul elő: „Magnum sal alias Wieliczka.” Időről időre a bányászatot abbahagyták, háború vagy járványok miatt. Teljes 100 évnek kellett eltelnie, és a magyar hercegnőnek, Kunigundának, Szemérmes Boleszláv lengyel király feleségének közbelépnie a sóbányászat újraindítására. E célból Magyarországról, pontosabban Máramarosból hozatott magyar bányászokat. Később Wieliczka védőszentjévé avatták.

A rómaiak Dácia meghódítása után intenzív sókitermelést és kivitelt folytattak. A sóbányákban rabszolgák dolgoztak. Írott dokumentumok igazolják a tordai „collegium salinariorum” (sótanács, sóhivatal) létét, amely az egész erdélyi sókitermelést és kereskedelmet irányította és ellenőrizte. Ugyanakkor gondoskodtak róla, hogy a só útjain (via salaria) zavartalanul bonyolódjék a szállítás és adásvétel. Nálunk például Sóváradon (Szováta mellett) volt egy római sóvám ezzel a hatáskörrel felruházva.

Az Erdélyi-medence belső, Kárpátok övezte peremén számos sólelőhely található. Ezek közül a legismertebb: Vízakna (Ocna Sibiului), Iklód (Ieloda), Marosújvár (Ocna de Mureș), Kolozs (Cojocna), Dézsakna (Ocna Dejului), Görgénysóakna (Iabeniţa), Szováta (Sovata), Parajd (Praid), Kőhalom (Rupea). Mindenik az ún. Erdélyi-sógyűrű körívén helyezkedik el. Ez a diapir-övezet, mely belülről körülveszi az Erdélyi medencét, a mio-pliocén (neogén, újharmad) korszakokban alakult ki. Kb. 25 millió évvel ezelőtt, az oligocén (paleogén, óharmad) korszak végén, de különösen a miocén elején, megélénkültek a hegyképző (orogén) mozgások, amelyek erős vulkáni működések kíséretében feltorlaszolták a Kárpátok belső körívét. (Megj: a kristályos, ma középső övezet és a flis, vagyis a mai külső homokkő-övezetek már készen álltak; azok a krétakor végére emelkedtek ki az ős Földközi-tengerből.) A füstölgő tűzhányók lábainál az egyre zsugorodó ős Földközi- vagy Thetys-tenger északi ága hullámzott. Egy újabb kéregmozgás azonban hamarosan elszakította a déli főmedencétől, szárazföldi küszöböt emelve kettejük közé. Ennek a nyílt tengertől egyre jobban elszakadó belső tengernek, mely az Erdélyi-medence mai területét borította, évmilliókban mért napjai már meg voltak számlálva.

Zsigmond Enikő

(befejező rész következik)

***

2006-ben a világ össz-sótermelése 210 millió tonna volt (ma 220 millió). 62 ország állt versenyben, közülük első az USA évi 46,5 millió tonnás termeléssel. Oroszország a 14. helyen állt 2,8 millió tonnával, Románia az előkelő 16. hellyel (2,45 millió tonna) megelőzte Németországot, amely a 31. helyen, 746 ezer tonnával messze lemaradt mögöttünk. Lengyelország a 21. helyen állt 1,6 millió tonnás termelésével. Az utolsó, a 62. ország Szlovákia volt 100 ezer tonnával. Mára Kína a maga 68,5 millió tonnájával megelőzte az Egyesült Államokat (42,3 millió tonna), a harmadik helyen India áll (27 millió tonna).

A világ sótermelésének csupán 6 százaléka kerül ételeinkbe, 75%-át a vegyiparban hasznosítják. A kősóból nyert szervetlen anyagok közül sok ágazatban használják a közönséges szódát (Na2O). Nagy mennyiséget igényel belőle az üveg-, textil- és gyógyszeripar. A szóda vízlágyító hatásánál fogva fontos segédanyaga a szintetikusmosószer- és szappangyártásnak. A szóda vizes változata, a marólúg (NaOH,) a selyemipar, valamint a timföldgyártás (Al2O3) elmaradhatatlan kelléke. Az élelmiszeripar is jelentős mennyiséget „elfogyaszt” az élelmiszerek tartósításánál.

***

Talán sokan elfelejtették már a hiú király meséjét, aki arra volt kíváncsi, három lánya közül melyik szereti őt a legjobban. Próbára tette őket, de nagyot kellett csalódnia, mert míg a két nagyobbik lány azt felelte, hogy ők úgy szeretik apjukat, mint a mézet, illetve a cukrot, addig a legkisebb, a legkedvesebb lánya így válaszolt: mint a sót az ételben. Haragjában el is űzte az udvarból, de a lánynak szerencséje volt, mert a szomszéd ország királyfija megszerette, és feleségül kérte. Az esküvőre meghívták a lány apját is, de az egy jó falatot sem tudott enni az ünnepi lakomán, mert minden étel agyon volt cukrozva, mézezve. A mese mégis jól végződött, mert az ifjú királyné bocsánatot kért az apjától, az meg rájött, hogy igazságtalan volt vele szemben, mert a só tényleg nélkülözhetetlen, és nem helyettesíthető a nyalánkságokkal