Amikor felülkerekedik a gonosz…

Azt tartják, az alkotó embert általában egyetlen gondolat foglalkoztatja egy életen át. Ágoston Vilmos (1947, Marosvásárhely) esetében ez bizonyára a veszélyeztetett humánum. Kritikusként, esszé- és szépíróként ezt a gondolatot járta körül, illetve ábrázolta műveiben. Már 1977-ben, harmincévesen megjelent esszé- és kritikakötete címével is a humánum lábbal tiprása elleni tiltakozásra szólított fel (Humanizmus: ettől – eddig?, Bukarest, Kriterion Könyvkiadó), egy nemrég Erdélyben is kiadott regényével pedig az ember megalázását mutatja be, s minthogy mindezt leleplezi, szatirikusan ábrázolja, ugyancsak a humánum mellett tesz tanúságot művével, amely különben húsz évvel ezelőtt egy budapesti kiadónál jelent meg először, viszont erdélyi kiadására csak most került sor – a csíkszeredai Hargita Kiadóhivatalnak köszönhetően –, a Székely Könyvtár 64. köteteként.
Az embert s az emberséget próbára tevő ördögi kísérletekben, ilyen jellegű témákban úgymond nem szenvedett hiányt az író. „Gondoskodott” erről a jelenkor történelme, sőt a szerző maga is bőséges, személyesen átélt tapasztalat birtokában van! Ennek a két, történelmi és magánéleti körülménynek mintegy egységben történő „előadása” a Godir és Galanter című regénye. A két társadalmi alaptípust megjelenítő szereplő ábrázolásához a szerző többnyire saját élettapasztalatából merített, egyrészt a romániai diktatúrában erdélyi magyar értelmiségiként elszenvedett meghurcoltatásából, üldöztetéséből (ezek az élmények rejlenek az 1981-ben, ugyancsak a Kriterionnál megjelent Lassú vírus regényvilágában is!), másrészt azokból a napi tapasztalatokból, amelyeket mint az anyaországba menekültként érkezett s helyét és szerepét nehezen lelő írástudó szerzett az átmenet idején, illetve a rendszerváltozás utáni években.
A jó gondolatot kereső, ugyanakkor a tiszta erkölcsnek és a szépségnek elkötelezett „godir” mindig is a fennálló hatalom által emelt politikai-ideológiai korlátokba ütközik, illetve kiszolgáltatja magát a gonosz emberi természetnek, aki viszont „galanter” (sem egyik, sem másik szót szótárakban hiába keresnők!), az nem tartja magát elvekhez és erkölcsi normákhoz, sikerül is az olyannak mindig talpon maradnia, túlélnie bármely helyzetet és rezsimet. Ezt példázza a regény két szereplője, G(odir) Imre és Dé József, akiknek az útja egyként találkozik a romániai diktatúra idején, Marosvásárhelyen, illetve a közép-európai rendszerváltozások körülményei között, Budapesten. Reményre, igazi, szabad emberi kibontakozásra nem lát lehetőséget Ágoston Vilmos főhőse, a teljes kiábrándultságot képviseli, szemben a demagógokkal (Dé József szavajárása: „Nem tűr-hes-sük!”), konjunktúralovagokkal, a túlélőkkel. „Minden Godirnak meg kell találnia a maga Galanterét – foglalta össze egy beszélgetés során lehangoló tapasztalatát G. Imre, aki tulajdonképpen a narrátor alteregója a regényben. – Különben kinyírják. Hát nézz körül: a felkészülés korát éljük. Az embernek fel kell készülnie a jövőre: én lövök, vagy engem lőnek!” (277.)
Ilyen következtetésre jut, akit a humánum s a humanizmus eszméinek elkötelezett írójaként tarthatunk számon, illetve kíméletlen társadalomkritikusként, s akinek szerencséje (!) volt közvetlenül megismernie az emberben s a társadalomban felülkerekedő gonoszt – mind a félelemre és gyanakvásra épült önkényuralmi rendszerekben, mind a rejtett vagy nyílt kiszorítósdit, a megosztást „játszó”, valamint a gyűlöletet keltő „szabad” verseny körülményei között…
Kevés hitelesebb szavú és sötétebb jelent festő, illetve jövőt vizionáló kortárs regényt olvastam, mint Ágoston Vilmos Godir és Galantere! Elolvasása után azzal a lehangoló gondolattal teheti le az ember a könyvet, hogy nemcsak a huszadik század ilyen-olyan rendszerei vették semmibe az embert s az emberséget, de az új évezred is egy új – ahogy a szerző mondja – poszthumanista jelmondatot választott: „Kezdjük jól a századot! Háborúval!” – az elbeszélő szerint ugyanis ez áll mindenütt térségünk autópályái mentén…