Akinek pártján a rím és ritmus – interjú Sikó-Barabási Eszter meseíróval –

– Mindkét nagyanyám óvónő volt, ezért pontosan ismerték a mesék erejét, és ki is aknázták azt. Olyan csodavilágot teremtettek ezzel körénk, anyámmal együtt, ami sokáig érintetlen maradt. Népmesékkel, műmesékkel, csodálatos verses mesékkel bélelték ki a gyerekkorunkat. Egy-egy szöveg sokadára újrahallva mantrává is válhatott, féleleműzővé, és sok év múlva átadhatóvá saját gyerekeim számára.

– Nem a ,,felnőttirodalomból’’ érkezett, hanem egyenest a gyerekekhez szólt. Miért épp a mesét választotta? Mikor és miért kezdett el foglalkozni meseírással?

– Lehet, hogy sarkításnak tűnik, de nem én választottam, hanem inkább a mese engem… Az első mesémet egy pályázatra írtam. Végül nem küldtem el, de írtam még hozzá tizenkettőt. Ebből lett az első meséskönyv. Amikor megláttam a pályázati felhívást, olyan érzés moccant meg bennem, mint amikor valamiről előre tudjuk, hogy azt próba nélkül is, tanulás nélkül is képesek vagyunk egyből megtenni, legyen ez egy akadály átugrása, a lótuszülés vagy a meseírás. Ez a nagy, fényes bizonyosság töltött el, hogy tudok jó mesét írni.

– Legelső kötetében, a Kabátvigasz, gombszomor-ban sok-sok, a felnőtteknek közönségesnek számító tárgy elevenedik meg és ragadja a hallgatót a racionális és irracionális világba. Úgy vélem, egy gyerek belső világképében is hasonló folyamatok játszódhatnak le: valós keveredik a kitalálttal, az elgondolttal. Hogyan fogadták ezt a gyerekek, az olvasók?

– A gyerek a maga teljességében látja a világot, csak később válunk rövidlátóvá. A világ tele van csodával, kapcsolódásokkal, muzsikával, tárgyak, személyek folyamatos táncával. Bevallom, nem nagyon gondolkodom azon, hogy kinek tetsszen, kinek ne, az első kritikusom mindig a férjem, ha az ő rostáján átmegy, akkor kiengedem a markomból a mesét. Általában szeretik, mert szerintem a mesélésben egyetlen megbocsáthatatlan bűn van, az pedig az untatás, ezért a történeteimet tudatosan izgalmasra szövöm.

– A lírai nyelvhasználat kellemes meglepetés volt. A mai kor gyermekének mennyire van szüksége az ilyen élményekre? Mennyire tudatos ennek a technikának a használata?

– Úgy is mondhatnám, hogy a ritmus és a rím az én pártomon állnak, szinte adják magukat írás közben. Tényleg nem kell megkínlódnom egy-egy összecsengő szópárért. Minden időben szükség van választékosan megírt szövegekre. A gyereket csak becsapjuk azzal, ha azt mondván, hogy az ő szintjén próbálunk mesélni, valójában lecsupaszítjuk a mondatokat. Nem rettennek vissza a körmondatoktól, meg attól sem, ha esetleg nem értenek minden szót, a szövegkörnyezetből úgyis kiderül az értelme, és ezzel a szókincsét is gyarapította. Kellenek a kreatív szókapcsolatok, mert őket is kreativitásra serkentjük ezzel. Volt már olyan kis olvasóm, aki átnevezte a szereplőimet.

– A gyermeki képzelettel teremtett világ ezekben a mesékben oly módon tud hatással lenni a gyerekekre, hogy a hétköznapok nehézsége, a félelem és szorongás leküzdhetővé válik előttük. Ha a Fenevad, a piros dudoros Veszekedés sikeres elhajtásáról olvasunk, elgondolkodtató a felnőtt számára is, hogy milyen belső vívódáson megy ilyenkor keresztül egy gyermeklélek. Kell-e óvjuk mindezektől a gyerekeinket, avagy a problémamegoldást szükséges ezekben az esetekben alternatívaként tálalni?

– Divat lett mostanában felcímkézni a meséket, mesék fiúknak, lányoknak, mesék, melyek az érzelmi intelligenciát fejlesztik, holott minden jó mese képes megragadni mind a fiúkat, mind a lányokat, esetleg még az anyukát is, és kötelező módon fejleszti az érzelmi intelligenciát. Ugyanakkor nem gondolom, hogy a mese feladata az lenne, hogy kellemes bódultságban tartsa az olvasót, inkább, mint a szúnyog, bosszantson, serkentsen kimozdulásra, sugalljon ötleteket, gyógyítson, vagy akár tépje ki a betokosodott szálkát.

– Aki már próbálkozott fejből mesét mondani, tudhatja, milyen nehéz műfaj ez. Mennyire kell ismernie egy meseírónak a gyerekek életkori sajátosságait, lelkivilágukat?

– Nem biztos, hogy fontos ezt túlpszichologizálni. Saját gyerekeimnek minden este mondok mesét, szerre választanak, és általában sötétben mesélek. Vegyünk egy népmesét. A hét és féléves legnagyobbat a hős kalandozásai kötik le, hatéves nagylányomnak a királylány szépségét és tisztaságát kell hosszasan ecsetelni, a kisebbik lányunk négyéves, ő szereti a vicces epizódokat a mesében, a kisbabánk meg belealszik a hangom búgásába…

– Elárulok egy titkot. Nem írok olyan mesét, aminek én, a felnőtt ne élvezném valamelyik rétegét. Mindig van egy kis cinkosság a meseolvasó anyával-apával is, hiszen ha ő unja a szövegemet, a gyerek is unni fogja. Néha meg sikerül olyan meséket lejegyeznem, amelyek a felnőtt számára teljesen másról szólnak, mint a gyerek számára. Mesére pedig mindenkinek szüksége van. Aki úgy gondolja, hogy kinőtt belőle, annak a leginkább!

– Milyen meséket ajánlana a mai gyermekeknek?

– Azt hiszem, a legnehezebb manapság éppen a válogatás. Rengeteg a meséskönyv, és ezek nagy része igazán jó. Minél többféle stílust megízleltetek a gyerekeimmel, annál biztosabb, hogy olvasó-ínyenc válik belőlük.

– Mennyire fontosak a képek a mesékben? Hogyan választ könyvillusztrátort?

– Az a fontos, hogy a képek és a szöveg kiegészítsék egymást. Az első könyvemhez a kiadó talált rajzolót, a másodikhoz már magam kerestem, és nagyon izgalmas képi világot teremtett a meséim köré. A harmadik kötetem illusztrátorát a játszótéren ismertem meg, és két homokvár közt kiderült, hogy ő rajzol, én meg írok, és hogy ő szöveget keres, én pedig képeket a meséimhez. Zenkővel nagyszerűen tudtunk a kiadás ideje alatt is kommunikálni, ezért is lett olyan a könyv, amilyen. A képek nem elnyomják a szöveget, nem is díszletként szerepelnek a könyvben, hanem szebbé teszik a meséket.

– Hogyan szakít időt az írásra? Mikor tud ezzel foglalkozni?

– Akkor tudok az írással foglalkozni, amikor időt szakítok rá. Az első óra azzal telik, hogy csak ülök, rágcsálom a tollam végét, és várok. Közben átcikázik rajtam a hála, a beletörődés, hogy talán soha többé nem fogok mesét írni, és az alázat, hogy nem más vagyok, mint tinta, amivel a világegyetem meséiből párat feljegyeznek… A második órában aztán megjön az ötlet, az ihlet… vagy a családom.

– A Csillagvándor című kötete sikeredett talán a legremekebbre. Benne találkozunk Mágnes Móric, Vas Szegfrid, Zebulon, Folyond Áron szereplőkkel és sorolhatnánk. Miért jó egy gyereknek, ha megszemélyesítve tárulnak elé a dolgok?

– Szorgolótű, tünemünök, fenkőhal, talángyőző… Mi a célja ezekkel a szójátékokkal?

– Egyetlen céljuk a gyönyörködtetés, szórakoztatás, s minden egyes sikerült szó főhajtás a magyar nyelv előtt. Persze, ezek „fabrikált” szavak, de nyelvünkben millió lehetőség adja magát az ilyen tréfás kifejezés születéséhez. Én pedig, mint hálás hallgató, hegyezem a fülemet, és lejegyzem, ha valamit kihallok.

– A harmadik kötete a Meseotthon címet viseli. Mire számíthatunk olvasásakor? Van-e hasonlóság avagy különbség az eddigiekkel összevetve?

– Jelenleg dolgozik valamin? Mire számíthat az olvasó-, hallgatóközönség a közeljövőben?

– Karda Zenkővel van egy izgalmas kötetünk, A nyolc testvér című, amelyet a Kreatív Kiadó jelentet meg idén. A könyv érdekessége, hogy egyetlen mesejátékot tartalmaz, s célközönsége a pedagógusok kétségbeesett kara lenne, akik évzáróra szeretnének valami újat választani az osztályuk számára: szomorú is legyen, magvas is, vicces is, és persze a végén győzzön a jó. Ezen kívül meg ideje lenne már meseregényt írni, meglátni, vajon hány oldalon át tart ki a mesemondói lendület.

Hodor Enikő