Ábriska

Valamikor réges-régen, még a szegénység kezdetén, ha elkopott a cipő sarka, talpa, avagy kiszakadt a kapli rajta, elvitték a suszterhoz. Megírta ezt már Attila, a József Áron fia, és azt Ábris gyerek elolvasta. Így aztán a fiú, mikor már kellőképpen szétrúgta az örökölt bakancsot, hogy odahaza meg ne szidja anyuka, önszántából beóvakodott a szomszéd Hadnagy Jóska bácsihoz, akivel az apja römizni szokott vasárnap délutánonként Laci sógor és Hadarós Jancsi társaságában. Ez utóbbit Századosnak becézték, mert csak minden századik szavát lehetett érteni, na meg elhinni…

Az állandó kibic a suszter bácsi Bársony nevű kutyája volt, akivel Ábri vérszerződést kötött, tudniillik a kutya egyszer egy kicsit megharapta a jobb kezét, éppen azt, amelyikkel a farkát meghúzta. Egy kicsit fájt is neki, de nem harapta vissza, csak bekapta, s szopogatta az ujját, így csak korlátozott érvényű és egyoldalú volt a vérkóstoló… Aztán kibékültek és összebarátkoztak, mert most, hogy a kisember benyitott a Jóska bácsiék műhelynek is kinevezett konyhájába, Bársony boldog ugatással fogadta, míg Ábriska otthonosan helyet foglalt a kisebbik háromlábú széken, a bankli mellett. Azon, amelyiken az inasnak lett volna a helye, ha a mester nem egyedül dolgozik, csak úgy feketén, lévén akkoriban népi demokrácia, s abban tiltva volt a kizsákmányolás.

Hadnagy Jóska, mint amolyan valódi Csoszogi bácsi, jótékonykodva, ingyen és titoktartásra kötelezve magát reparálgatta a lábbelit, és közben szokásához híven dudorászott, mégpedig régi szép bakanótákat, amit a nemrég lezajlott háborúskodás alatt tanult, amíg a Don-kanyarig vonult volt, s onnan vissza. A kis inaspótló buzgón mind megtanulta, ami a műsoron szerepelt, sőt nemsokára már ő kezdett rá egyikre-másikra, ahányszor csak Jóska bácsihoz sodorta a sors, és aztán együtt szurkozták a fonalat. Suszter Jóska mint régi dalárdás zeneszakértő, nagy jövőt jósolt a gyerek hangjának, és biztatta a fiút, ha megnő, vagy a dalárdába lépjen be, vagy legyen kántor.

Sok bakancs szétszakadt az ebadta lábán, de felnőttként is jól énekelt. Nem a kántorságot választotta, hanem a kultúrház dalárdáját, igaz, azt sem egészen önként, hanem a szövetkezeti igazgató javaslatára. Ott aztán olyan törzstaggá avanzsált, hogy abszolút hallásának köszönhetően Feri bácsi, a karmester is reá hagyatkozott, ha nem lelte, hogy melyik zsebében is van a hangvilla.

Ez történt akkor is, amikor egy május elsején a központtól meglátogatta a városkát Csupor elvtárs a megyétől, Herceg elvtárs kíséretében. A lendületes beszédek és munkavállalások elhangzása után színpadra vonult a dalárda, ott szépen, gyakorlottan mind elfoglalták helyüket, Feri bácsi pedig a fekete kabátja zsebébe nyúlt. Balról, aztán jobbról, de kétszer is üresen vette ki a kezét. Na, nem tesz semmit – motyogott Feri bácsi magában –, biztosan becsúszott az a nyavalyás hangvilla megint a bélés alá, mert Erzsike néni elfelejtette azt megvarrni. Intett, és halkan szólt Ábrisnak:

– Fel, fel…, add meg, fiam, a hangot!

Egy, kettő, három… És felcsendült harminc férfihang: Fel, fel, vitézek a csatára, a szent szabadság oltalmára, édes hazánkért hősi vérünk ontjuk, hullatjuk nagy bátran, míg élünk…

Elhangzott a nóta, majd síri, zavart csend után a központi elvtárs összeütötte a tenyerét, amit a terem viharos tapssal folytatott. Majd Feri bácsi Ábrishoz:

– Nem azt mondtam, te ember, amikor vitézek voltunk, hanem ezt, a mostanit!

Mire Ábris:

– Ja persze – és reákezd: Fel, fel, ti rabjai a Földnek, fel, fel, te éhes proletár…

Bizony ez utóbbi nótának is lejárt! De emlékszünk-e még a Jóska bácsi változatára?

Török Samu