A városi ficsúr csínytevései

„…ha el nem múlna, ami rossz, hogyan gyűlhetne, ami jó?” mondta Matula bácsi a Tüskevárban. Valahogy én is így emlékszem vissza a gyerekkorom nyári szüneteire, ahol annyi jó és kalandos emléken mosolyodok el, hogy a csínytevések is mára már pozitív élményekké alakultak át.

A kisgyerekkori szünidőket jórészt falun töltöttem nagyszüleimnél, keresztszülőknél, de az utca is sok nyári emlékem őrzi.

Falun a viszonylag korai kelés elvárt volt, de ezt önként is megtettem, mert nem szerettem volna lemaradni a mindennapi tevékenységről. Mezőre jártunk, és ott sokszor vezethettem traktort, de az erdőlést szerettem a legjobban. Egy saját fantáziavilágot alakíthattam ki, amelyben én voltam a főszereplő. Volt olyan is, amikor a főszereplőt fülön ragadták, mert a csűrben való ugrálás, a szénába vetett szaltók már nem nyújtottak újat, és a szomszéd udvarára belopakodva kiengedtük a jószágokat az istállóból. Akkor megkaptam, hogy „városi ficsúr”, de én csak mosolyogtam, mert tudtam, hogy a városiak nem mernek bemászni a tehenek, juhok mellé, hogy elengedjék azokat.

Esténként kis szekerén vittem a tejet a csarnokba, amit téjgyárnak neveztünk.

Itthon, a tömbház előtt töltött időszak is meghatározó volt, nevezetesen a pingpong-asztal körüli mérkőzések, a garázsajtók, amiket akkoriban focikapunak használtunk. Nem nevezném utcagyereknek magam, de számos túlélési trükköt és élményt adott ez a miliő. Nagy eseménynek számított például, amikor lakodalom volt valamelyik szomszédnál, és virágszirmos vízzel teli vödröket helyeztünk el az utcán, hogy egy kis fagyira valóhoz jussunk a násznéptől. A bátrabbak még el is kötötték az utat, és találós kérdéseket tettek fel. Első ilyen keresetem valamikor 3 éves koromban lehetett, amikor egy kerregős puskával és gyermeki selypítéssel „fej a kezekkel, je a gatyákkal” – ahogy azt a nagyok tanították –, megállítottam a násznépet.  

A tömbházak körül „puskáztunk”, harcoltunk és bújócskáztunk. Akkor még kaviccsal pityköveztünk, vagy a lányok gumiztak.

Később, amikor már kamaszodtam, a sport és az edzőtáborok határozták meg a nyaraimat, de szüleinkkel is sokat utaztunk külföldre, kirándultunk és sátoroztunk. Kamaszkoromban sokat segítettem szüleimnek, és előszeretettel árultam a kisboltunkban. A kötelező házi olvasmányok soha nem tartoztak a kedvenceim közé, de mára számosat közülük elolvastam, azért, mert nem köteleztek már rá. Egyetemistakoromban már a szüneteket (téli-nyári) munkával töltöttem, sítáborokban oktattunk a Tátrában vagy éppen az Alpokban, illetve a Tiszán, Túron és a felvidéki Sirava tavon vízitúrát vezettünk.

Hogy mennyire lehet ilyen egy városi kisgyerek élete manapság? Ha erre nekem kell megadnom a választ, akkor elsőre rávágnám, hogy nehezen. Szerintem nagyot változott a világ, és óriásira nőtt a kínálat. Emellett az elérhetetlennek hitt dolgok is elérhetővé váltak a mindennapi ember számára. Változik a gyerekek igénye, és más dolgok jelentik az értéket számukra.

Nincs szükség már bergmanncsőre, mert felváltotta a Nurf, a kidobott karácsonyfából nem készül már fakard, de a csapágyszekér zaja sem zavarja már a szomszédot. Nem felkiabálással árulkodnak a gyerekek, és a szomszéd anyukája nem az ablakból fenyeget, hanem mindezt messengeren teszik. Én néha már örülnék, ha a gyerekek néha felrúgnák a labdát a teraszra, de sajnos egyre kevesebb az utcán focizó gyerek. Nyilván más időket élünk, nekem akkor ez maradt meg, de a ma gyermekének is úgy gondolom, hogy megvan és meglesz a saját élményvilága, meglátja a nyári szünet csodáit. Mára már a különböző táborok jelenthetnek biztonságos élményt a kicsiknek, sokan a nagyszülőkre bízzák csemetéjüket.

Vallom – mint szülő és gyerekekkel foglalkozó pedagógus egyaránt –, hogy bizonyos fokú szabadságot és önállóságot kell adnunk a gyerekeinknek ahhoz, hogy megállják helyüket ebben a világban. Engedni kell néha fára mászni, és megadni a lehetőségét annak is, hogy leessenek, azért, hogy megismerjék határaikat, képességeiket.