A Valan gyönyörűen átadja a bányaváros képi világát

– Baász Imre legtehetségesebb tanítványaként emlegetik. Hogyan került kapcsolatba a korszerű művészeti törekvések elkötelezett híveként közismert neves grafikussal, illetve a képzőművészettel?

– Baász Imrével a kapcsolatom nagyon egyszerűen kezdődött, Péter János festőművész ajánlásával és egy köteg rajzzal a hónom alatt bekopogtam a műterme ajtaján, hogy szeretnék hozzá járni rajzórára. Ebből később kialakult egy mester-tanítvány viszony, majd barátság. A rajzórák helyett egy idő után lett műteremkulcsom, és a tandíjat sem kellett fizetnem, hanem ledolgoztam, így szinte magától értetődően tanultam bele a rajz mellett a fotózás, szitanyomás, rézkarc, installáció, kiállításszervezés és még sok minden kulisszatitkaiba. Nyilván a legfontosabb a Baász-szellemiség megismerése volt, az ő viszonya a művészetekhez, művészekhez, Erdélyhez és a nagyvilághoz.

– A Valan készítése során mi volt az ön tényleges feladata?

– A filmben gyakorlatilag a látványtervező felel mindenért, ami a kamera elé kerül, a színészeket leszámítva. Hogy ebből mi és hogyan kerül a vászonra, az csapatmunka, tervekkel, egyeztetésekkel elsősorban a rendezővel és az operatőrrel. A Valanban a feladat sokrétű volt: egyrészt ki kellett találni egy olyan vizuális nyelvet, ami plasztikailag, kromatikailag is rendben van, illetve a filmnek van egy gondosan kitalált és végigvitt színkódja, ami a megfelelő atmoszférát biztosítja, és segíti a történet elmesélését. Másrészt a havas, téli viszonyokat kellett rögzíteni, mert a film története csak két nap, ezt viszont másfél hónapig forgattuk, illetve hitelesen megteremteni az 1989-es visszapillantás jeleneteit mind terekben, mind berendezési tárgyakban, járművekben.

– Mi volt a legnagyobb kihívás, és mi könnyítette a dolgát?

– A Valan esetében a legnagyobb kihívást az idő rövidsége és az időjárás jelentette. Fontos a költségvetés is; az egy olyan tényező, ami ugyan előre ki van számítva, de sok előre nem látható változó van, rögtönzések, új, kreatív ötletek, helyzetek, amit meg kell oldani. Az sem segített, hogy ha valami különlegesebb dologra volt szükségünk, akkor Csíkszereda volt a legközelebb, de naponta kellett távolabbra, Gyergyóba, Szentgyörgyre vagy akár Brassóba átugrani, ezt-azt beszerezni. Ami egyszerűbbé teszi az életet, az a csapat. Ha az megbízható és kreatív, akkor nincs olyan, hogy ne oldódjanak meg a dolgok.

– Egy ilyen film esetén hányan dolgoznak a látvány megteremtésén?

– A mi esetünkben a látvánnyal foglalkozó csapat a munka méretéhez képest elég kicsi volt, Török József, régi munkatársam volt a berendező, Sólyom Csaba és Molnár Zsolt Kónusz voltak az állandó díszlet-kivitelezők, Kanyó László a kellékes. Ehhez jöttek még munkatársak, építők, favágók, sofőrök Erdélyben is és a magyarországi forgatáson is, akik vagy akkor szálltak be, ha szükség volt rájuk, vagy egy adott helyszínen dolgoztak, ahol nagyobb létszámra volt szükség, vagy a csapat másik része a forgatáson vagy egy következő helyszínen volt.

– A Valan gyönyörűen átadja a képvilágot. Mi ebből természetes, és mi az, amit mesterségesen készítettek el?

– A jó díszlet az, ami úgy tűnik, hogy csak úgy ott van. A Valan esetében gyakorlatilag minden helyszínen volt valamilyen beavatkozás, fazonírozás. Volt, ahol néhány plakát vagy felirat, néhol a teljes berendezés. A belsők mindenhol a célnak megfelelően voltak be-, illetve átrendezve. Az osztálybelső, egyes lakásbelsők, a falfestéstől kezdve, de olyan belső is volt, amit teljesen mi építettünk. A hegyen másfél méteres hóban dolgoztunk. Emellett a külső helyszínek, fényreklámok városban, a diszkóban mind a célnak megfelelően kerültek a kamera elé. Az iskolát mínusz 18 fokban festettük újra rózsaszínre, és burkoltuk le falemezzel a fehér ablakkereteket, hogy ne zavarják a 1989 decemberi jeleneteket.

– A Valan – Az angyalok völgye című film látványvilágával nyert második díjat a szolnoki Alexander Trauner Fesztivál európai nagyjátékfilmes versenyprogramjában. Mesélne erről?

– A szolnoki azon ritka fesztiválok egyike, ahol a film látványa szerepel a fókuszban. Ezért én már a jelölést is megtisztelőnek tartottam, hiszen látvány szempontjából a kosztümös, történelmi filmek, illetve a digitális technikával létrehozott filmek előnyt élveznek. Az, hogy a jelölésből díj is lett, még nagyobb öröm, és nem csak az én érdemem, benne van a korábban emlegetett csapat, és ugyanakkora mértékben a rendező, Bagota Béla, valamint az operatőr, Garas Dániel munkája is.

Tamás Réka