A tehetség mint igazgyöngy

– Mit jelent számodra ez az elismerés, hiszen a legrangosabb hazai színházi díjról van szó?

– Az az igazság, hogy azóta gondolkoztam ezen többet, amióta megkaptam, hiszen eddig is tudtam, hogy ez a legrangosabb színházi elismerés Romániában, de miután megkaptam, akkor éreztem a súlyát igazán. Nem gyúrtam rá korábban. Idén 50 éves leszek, már nem hajtok díjakra, elismerésekre.

– Fiatalabb korodban inkább számítottak?

– Fiatalabb koromban nagyon ment ez bennem, nagyon ambiciózus voltam, sokat dolgoztam, ha valamiben nem kaptam szerepet, szenvedtem tőle, de ennek a kora lejárt. Valahogy nyugodtabb lettem, és játszani sem vágyom sokat, inkább kevesebbet, de jót, lehetőleg ne hülyeségekbe kerüljek bele.

– Ez azért nem igazán fordult elő veled a színházi pályád során.

– Igaz, a kolozsvári színház az ország egyik legjobb, legizgalmasabb színháza, ahogyan a sepsiszentgyörgyi is. Mindig nagyon jó színházakban játszottam, gyenge társulatoknál sosem. Viszont ennek ellenére elmondhatom, hogy nem számítottam az UNITER-jelölésre.

– Mit kell tudni arról a szerepről, amiért a díjat kaptad?

– Amikor megláttam a szereposztást, már tudtam, hogy a Lop-ahin a klasszikus drámairodalom egyik legizgalmasabb, de legnehezebb szerepe is. Nehezen megcsinálható, rengeteg aprósággal, és könnyen át lehet csúszni sémákba. Amikor először találkoztam a szereposztással, megéreztem, és a vállamra vettem a felelősséget, majd Yuri Kordonsky rendező segítségével centiről centire kidolgoztam. A végén megtaláltuk azt a Lopahint, aki nem az a sematikus újgazdag bunkó, hanem a tehetséges parasztgyerekből felnőtt és meggazdagodott Lopahin, aki végül megvásárolja a cseresznyéskertet. Szóval tudtam, hogy nagyon erős és jó szerep, de azt nem gondoltam, hogy jelölni fognak UNITER-díjra, mert tudni kell, hogy annyi jó színész van, és annyi jó szerep születik, hogy nehéz dönteni. Szerencse is kell hozzá.

– Mit jelent számodra az, hogy valaki jó színész?

– Jó színész tud jó színész lenni, de tud rossz is lenni, vagy egy olyan időszakot megélni, amikor nem teljesít jól. Ez is összetett dolog, nincs örökérvényű, mindig jó színész. Van egy mondás, miszerint 7–10 évenként a színházi irányzatok változnak, megváltozik annak a módja, ahogyan előadásokat készítünk, és pontosan emiatt, hogy új dolgok jönnek, egy színész, aki egy bizonyos korban nagyon jó volt, egyszer csak lehet, hogy bezárkózik, és nem nyitott ezekre. Én nagyon sok jó kritikát kaptam erre a szerepre, és tavaly a bemutatón már azon gondolkodtam, hogy vajon észreveszik-e, felfigyel-e rá a szakma. Aztán elengedtem ezt a gondolatot, és akkor jött ez a nagy meglepetés. Amikor megtudtam a jelölést, ordítottam, sírtam, kacagtam egyszerre, furcsa felszabadító érzés volt. Óriási megtiszteltetés ez számomra.

– Melyek a további terveid, és mit üzensz a majdani színészeknek?

– Szeretnék jókat játszani, tanítani a diákjaimat, ezek a legfontosabb dolgok. Mindig azt mondom a diákoknak, mindamellett, hogy elvégzik a színi egyetemet, a tehetséget mindig észreveszik. Van egy mondásom, amiben hiszek, hogy legyen hitünk magunkban, a tehetségünkben, bármiben, és azt ne adjuk fel. A tehetségben okvetlenül hinni kell, mert az igazgyöngynek fénye van, amit el lehet takarni ideig-óráig, de előbb-utóbb úgyis meglátszik. Ez a tehetség. Kerülhet egy színész rossz helyzetbe, de bízni kell, mert aki igazán tehetséges, színre kerül. A másik, amit még elmondok, hogy csinálja mindenki azt, amit szeret. Annak ellenére, hogy valaki elvégzi a színművészetit, még nem kell színésznek lennie, viszont, ha úgy érzi, erre született, akkor tartson ki, mert hamarosan eljön az az időszak, amikor abból kell megélni, és nem mindegy, hogyan telnek a hétköznapok. Úgy érdemes dolgozni, hogy azt szereted, különben lelki és testi betegségek jönnek. Hagyni kell a fiataloknak a keresést, nem szabad beleszólni a szülőknek, nekem sem szóltak bele, és milyen jó lett! Sosem érzem tehernek a munkámat, a próbákat, és a nehezebb időszakok is csak megerősítenek.