167 éves látomás

Jósok, jövendőmondók az emberi világban mindig is voltak. Amit azonban Arany János végzett 33 éves korában – krisztusi kor –, 1850-ben, az már több a víziónál, a látnoki jelzésnél. Elképedve, valóságos ijedelemben olvasom most újra Gondolatok a béke-congressus felől (1850.) című elégiáját. Gondolati líra? Itt a líra csak segít, hogy a gondolat elárassza a lelket. A rá jellemző verstani gondosság a magyar nemzettől az emberi faj önpusztító gyűlölködésének magasságáig – inkább síri mélységéig – világítja a sorscsapásoknak nevezett fajpusztítást.

Nem csodálkozom, ha az olvasónak is mindenről Európa halálos ítélete jut eszébe. Arany a Gondolatok című versében nem az egek kapuit nyitogatja, hogy igazat látna az Úr és a sok elhalt nemzedék odafentről. Ő a földre világít – a mára, 167 esztendővel ezelőtt, és a mai igazat látja akkor!

A vele született szelídség, a jóság az alapvetés e versben is. „Az embernem, mint egy család,/ Szeretettől övezve,/ Testvériségben, mint talán/ Kain előtt élhetett; – Az írás, hol jegyezni kezd,/ Jegyez csak gyűlöletet.”

Így. Élt és terjeszkedett a madárhad, míg közéjük nem rontott a vadállat. A bibliai, a testvérgyilkos Káintól el eddig. Íme, tovább: „Hogy a vér a vért ne ontaná/ Hiú bálványi végett,/ Bosszulni sértett áljogot,/ Vagy nemzet-büszkeséget.” (...) Az áljogok és nemzetbüszkeségek zsúfolódásának idejét éljük MA. Megnevezve mai napunk 167 évvel ezelőtt, hajszálpontosan. De nem csak mi süppedünk bokáig, derékig sírmocsárba. Arany János látja Nagyszalontáról a mai hétfőt! „Hogy fajra fajt ne költene/ Az ápolt népgyűlölség/ S nemzet ne kísérné tapssal/ Más nemzet sírbadöltét.”

Alászálla a poklokra egy szent emberünk, hogy onnét kiáltson át a jelenbe – és nemcsak a maga nemzetéért! Valahol itt kezdődik az emberi tisztaság, mely fölemeli a poklokból, hogy szólna az emberiséghez, a hazug hírnév zászlóvivőire mutatván, el a mai napunkig. „Hogy ne siratná az anya/ Élő fiát halottul.”

Olvasd egy sorát, tisztelt Olvasó, torokszorulás nélkül! Messzire látott a Nagyalföldről, el Írországig s onnan Csíkországig. „Hogy az utódok sírjait/ ne számlálná meg a vén,/ Hazája vagy idegen föld/ Vidékeit nevezvén” – Százezreink mennek Nyugatra élni, halni. És halni némelyik hazajön, mint pl. Cs. Szabó László. Másoknak, s a többségnek ez nem adatik meg. Pokolba emelő versbéli képek, hiszen a mindenségig lobog és senyved a gyász, a halál nem tűnődik a házszámokon… „Midőn az Ész, a Bölcsesség/ Megbántva, megalázva,/ Mint a hajdan prófétái,/ Vonul remeteházba.”

Jelen könyvem 1867-ben, Ráth Mór kiadásában jelent meg. Nem rághatom meg, nem tömhetem számba, hogy tán elállítaná a fulladást, a könnyet. Arany János, ki egymaga megszerettetné a vers igazát az emberiséggel, most szemben ül velem, ma szól a máról: „Nem lophat-é megint egy új Prométeusz égi lángot, kinek fénylő szövétneke fölgyújtsa e világot...?”

Helyben vagyunk, és minden szava a máról s az itthonról szól. Irdatlan mennyiségű pénzt szánnak és szórnak Európa fölgyújtására. Engedem, mondja tovább Ő, aranyszavú Aranyunk! „Midőn a munka és vagyon/ Egymástól messzi esnek,/ És a tökélyre vitt csalást/ Mondhatni rendszeresnek.”

Nevezhetjük-e géniusznak, zseninek, vátesznek költőnket? Mindeniknél több. És már remegő ajkakkal olvasod, és már azt mondod a két ház között megnyíló eleven égre föl, hogy nincs, nem lehet már tovább. És mégis lehet! Olvasd föl jajongva a mai Európának! „Nem lehet-é ismét egy új/ Népáradás e földön?/ Nézzétek a történetet!/ S mondjátok, képzelődöm.”

Arany János, a költő megidézte, meglátta az új népáradást a mában. (Itt nála a történet történelmet jelent – C. Z.) És a szerény családiasság eltűnik, mintha sose állt volna az elégikus vers elején.

   „Akkor elétör egy vad nép/ Szilaj vére s erénye/ És elborít, mint a tenger”(...)

Pillanatig sem enged e vers más áradásra, vad népre gondolnom, mint amit megkapott Európa. Arany János meglátta a jelent, amelytől hidegrázásunk van most, itt és ma. Két esztendővel a szabadságharc vérbe fojtása után nem a maga imádott nemzetét, hanem az emberi fajt könnyezi és készteti sírni.