Kézilabdásként szíve csücske a foci

– Szülővárosod, Barót nem számít kézilabda-nagyhatalomnak, te mégis innen indulva értél profi szintre. Hogyan esett a választás a kézilabdára?

– Én mindig is focizni szerettem volna, és középiskolásként lett volna lehetőségem elkerülni egy magyarországi klubhoz, illetve a brassói sportiskolához is. Mivel egyedüli gyerek vagyok, szüleim egyáltalán nem támogatták, hogy otthonomtól távol kerüljek. A kézilabda úgy került képbe, hogy baróti iskolámmal részt vettünk Székelyudvarhelyen egy középiskolásoknak szervezett bajnokságon, ahol felfigyeltek rám. Miután sikerült megbeszélni a szüleimmel, elengedtek az udvarhelyi csapathoz, ekkor már 16 éves voltam. Azt tartották szem előtt, hogy ez remek lehetőség arra, hogy profi sportoló legyek. Jó döntés volt, bár a foci még mindig a szívem csücske.

– Barót után Székelyudvarhely következett. A „székely anyaváros” manapság a székelyföldi kézilabdázás központja. Milyen volt az ott eltöltött hét év?

– Vannak jobb és keserűbb emlékeim is. Székelyudvarhelyen tanultam meg a kézilabda fortélyait, szerettek az emberek, mindig fantasztikus volt a közönség. Csapaton belül viszont kevesebb játéklehetőséget kaptam, mint amire számítottam. Az tény, hogy nagyon nehéz dolgom volt, mivel Andrei Mihalcea személyében az ország legjobb jobbszélsőjével kellett megharcolnom a játékpercekért. Úgy érzem, teljesítményemhez mérten kevesebb lehetőséget kaptam. Összességében jó élmény volt az SZKC tagjának lenni. Viszont az érdekes volt, hogy bár ott voltunk Székelyudvarhelyen, csapaton belül a sok légiós miatt sokszor románul vagy szerbül beszélgettünk.

– Bár az SZKC-val többször is esélyesekként vágtatok neki a szezonnak, bajnoki címet mégsem sikerült szerezni. Miben látod ennek okait?

– Azért nem lettünk bajnokok, mert a romániai kézilabdában sokan nem akarják, hogy az SZKC aranyérmes legyen. Nem tudom, hogy a magyar szempontok miatt-e, de a csapatnak ott tettek keresztbe, ahol tudtak. Bárhol is játszottunk az országban, a szurkolók nem a hazai csapatot éltették, hanem a „Hai România!”-t skandálták, és hosszasan lehetne sorolni. Utolsó udvarhelyi szezonomban megnyertük az alapszakaszt, a rájátszásban pedig Torda volt az ellenfél. Tény, hogy nem játszottunk jól a Potaissa ellen, de ők is megtettek mindent, hogy meggátolják továbbjutásunkat. Úgy gondolom, hogy nem csak a játékosokon és a vezetőségen múlt a bajnoki cím, voltak külső befolyásoló tényezők is.

– Romániában nem, viszont nemzetközi szinten felértetek a csúcsra. A harmadik számú európai kupasorozatot, a Challenge Kupát sikerült megnyerni.

– Nagyon kellemes emlékeim vannak a menetelésről, főleg azért is, mert a több játéklehetőségnek köszönhetően jobban ki tudtam venni a részem a sikerekből. Az elején még gyenge csapatokkal találkoztunk, de jöttek az egyre erősebb gárdák, amelyek ellen szintén sikeresek voltunk. Sokan nem tartják értékesnek a Challenge Kupát, de mondjon bárki bármit, van egy európai kupám, amit nem vehet el tőlem senki.

– Hogyan kerültél Orosházára?

– Utolsó udvarhelyi szezonomban éreztem, hogy nem akarnak velem hosszabbítani. A vezetőségtől megkérdeztem, hogy mi a tervük velem, mert nem szerettem volna, hogy az utolsó pillanatokban dőljön el a sorsom. Azt mondták, mindenképp igazolnak még egy jobbszélsőt, arra azonban nem kaptam egyértelmű választ, hogy számolnak-e velem. Végül nem kaptam ajánlatot, így világossá vált, hogy mennem kell. A csapat akkori kapusa, Szabó Levente korábban játszott már Orosházán, így érdekemben felhívta az elnököt. Épp jobbszélsőre volt szükségük, így egy hét alatt le is zajlott az átigazolásom. Érdekes, hogy Szabó január végétől Orosházára igazolt, így ismét csapattársak vagyunk.

– Második szezonodat „futod” Orosházán. Hogy megy a játék? Jó döntés volt váltani?

– Az első orosházi évem nagyon jól sikerült, a csapattal reális helyen, kilencedikként végeztünk. A második szezon elején viszont már nem értem el a korábbi szintemet. Mindent megtettem, hogy ismét formába lendüljek, a téli szünet utáni meccseken újra jól ment a játék. Legutóbb az elnök is megjegyezte, hogy végre megtaláltam régi önmagamat. Az első évemben lövéseim kilencven százalékából gól lett, és ha valakitől megszoknak egy jó szintet, akkor azt továbbra is elvárják. Jó döntés volt Orosházára igazolni.

– A csapatban alapembernek számítasz?

– Az első évben jobbszélen szinte csak én játszottam, a másodikban pedig volt egy időszak, amikor a poszttársam. Orosháza új edzőjénél, Buday Dánielnél nincs olyan, hogy ez a játékos csere vagy alapember. Egy csapat vagyunk, és mindenki arányosan megkapja a lehetőséget, folyamatosan forgatja a játékosokat. Udvarhelyen másként történt, hiszen ott volt az első sor, és utána „a többiek”. Az SZKC-nál mindig is voltak kiemelkedő játékosok, akikkel nehezen lehetett felvenni a versenyt. De ha a játékos azt érzi, hogy nem fontos tagja a csapatnak, akkor nem is tud kiemelkedően teljesíteni.

– Orosháza hogyan áll a magyar élvonalban?

– Az utolsó bajnokin megvertük az első öt csapat közé sorolható Balatonfüredet, feljöttünk a kilencedik helyre. Az élmezőny mögött nagyon szoros az állás, hiszen pár pont választja el az ötödiket a tizenkettediktől. Nagyon sokat számít, ha valaki extra pontot szerez a topcsapatoktól.

– Milyenek a csapattársaid?

– Jó kapcsolat van a játékosok között, szerb, horvát és macedón légiósaink vannak. Ami nagyon fontos számomra, hogy két volt SZKC-s csapattársam is tagja a keretnek, Ferenczi Botond és Szabó Levente. Nagyon jól megértjük és segítjük egymást, természetesen velük a legszorosabb a kapcsolatom. A csapaton belül Buday érkezésével nagyon jó lett a hangulat. Mondtam is neki, hogy ilyet még nem tapasztaltam kézilabda-karrierem során. A Balatonfüred elleni győzelmünk után bejött egy szurkoló a kisgyerekével az öltözőbe, és behozott egy tálca sört. Azt mondta, reméli, hogy egyszer a kisgyereke is itt fog játszani, és úgy fog harcolni, mint mi. Ezek a dolgok felbecsülhetetlenek, nagyon jó érzés volt.

– Olyan, a világelithez tartozó csapatok ellen mutathatod meg magad, mint a Telekom Veszprém és a MOL-Pick Szeged.

– Klasszisokkal jobbak, egy teljesen más világot képviselnek, nem lehet összehasonlítani a többi hazai csapattal. De ellenük mindig megpróbálod a legjobbat kihozni magadból, és az, hogy a legjobbak előtt bizonyíthatsz, nagyon pozitív érzésekkel tölt el.

– Megismerted a román és magyar bajnokságot is. Különbségek, előnyök, hátrányok?

– Magyarországon nagy előny, hogy nem kell sokat utazni. Mi például a meccs napján indulunk. Romániában a hosszú kiszállások mellett még sok más negatív tényezővel kellett megküzdenünk. Nem mindegy magyar csapatként Romániában játszani, vagy Magyarországon magyarként. A játékot illetően is van változás, hiszen míg Romániában szélsőként gyakoribb volt az elfutás és az egy az egy elleni párharc, addig Magyarországon inkább azt várják el, hogy támadásoknál menjek le a sarokba, és ott várjak a labdára, illetve a védekezésben is fontos szerep hárul a szélsőkre.

– Mik a személyes céljaid?

– Most az a legfontosabb, hogy a szezon hátralévő meccsein a lehető legjobban játszva segítsem a csapatot, és végezzünk minél előbb, lehetőleg az első nyolc között. Mindig a következő bajnokira koncentrálok, abból akarom kihozni a legtöbbet, hosszú távon pedig meglátjuk, mit hoz a sors.

Ilyés Szabolcs, Budapest