Novák Eduárd: csak a győzelem elfogadható számomra

– Jégkoronggal kezdted sportolói pályafutásodat, majd gyorskorcsolyázó lettél, mint utólag kiderült, nagy tehetséged is volt hozzá.

– Így van, sportkarrieremet csíkszeredai szokás szerint a hokival kezdtem. Fiatal koromban sem voltam az a vastag fickó, aki fizikumra megállja helyét a pályán, így édesapám tanácsára hallgatva más sportág után néztem. Nem volt nehéz, hiszen a jégpályán nagyon gyors voltam, így a gyorskorcsolyára esett a választásom. Aztán nem is bántam meg, hiszen tíz éven keresztül országos bajnok voltam az ifjúságiak és a felnőttek között is.

– Épp versenyre utaztál, amikor az autóbaleseted történt, melynek következtében jobb lábfejedet amputálni kellett. Ez kettőbe is törhette volna sportpályafutásodat, azonban te mégis úgy döntöttél, hogy folytatod a sportolást. Mi adott erőt ehhez?

– Balesetemkor már közel 15 éve gyorskorcsolyáztam, benne voltam az olimpiai válogatottban, Japánba, az 1998-as naganói olimpiára készültünk. Két évvel az olimpia előtt autóbaleset ért, ami egész karrieremet gyökeresen megváltoztatta. Az első pár nap után nem a bánat volt az első gondolatom, hanem a felszusszanás. A profi sportolónak nagyon sok mindenről le kell mondania, én gyerekkoromat a sportra áldoztam, míg más gyerekek a játszótéren szórakoztak, addig én –20 fokban róttam a köröket, és csak nyerni akartam. Nem volt könnyű feldolgozni, úgy éreztem, hogy tovább kell lépnem, találnom kellett egy új célt, és mindent megtenni azért, hogy azt elérhessem.

– Miért épp a kerékpársportra esett a választásod?

– Nem volt nehéz a döntés. Okosan gondolkodtam, egy olyan sportot akartam folytatni, amely nagyon közel áll a gyorskorcsolyához. A kerékpár is hasonló izomcsoportokat mozgat meg, és továbbra is szeretem a gyorsaságot meg az izgalmat.

– Azóta kétszeres világbajnok lettél, a legutóbbi olimpián pedig ezüstérmet szereztél. Mi a titkod?

– Amikor belevágtam, Románia a kerékpársportban körülbelül száz évvel volt lemaradva Nyugat-Európától. Körülbelül tíz éve kezdtem, az első pár év nagyon nehéz volt számomra. Teljesen amatőr voltam, azt sem tudtam, hogyan kell ülni a biciklin, milyen étrendet kell folytatni, hogyan kell versenyezni. Az első pár évben az internetről tanultam, nem volt edzőm se. Ez eleinte eredményeim rovására is ment. De mindig is bennem volt az a tudat, hogy csak a győzelem elfogadható számomra, jobb és gyorsabb akartam lenni, tudtam, hogy többre vagyok képes. Ez késztetett arra, hogy a jelenlegi szintre felfejlődjek. Most már nagyon közel járunk ahhoz, hogy csapat- és egyéni szinten is  ledolgozzuk azt a száz évet. Büszke vagyok, hogy elértem ezeket az eredményeket.

A beszélgetés további részét elolvashatja az Udvarhelyi Híradó szeptember 27-ei, keddi lapszámában!