Ritka pillanatok

„Meg kellett volna jól verjem akkor… De még nem késő ezt megtenni, úgyhogy ez lenne a legjobb” – körülbelül ez volt egy fontos részlete a múltkor egy akaratlanul is hallott telefonbeszélgésnek a nyílt utcán. Pár decibellel hangosabban szólt ez a beszélgetés, mint ahogy mi ezt környezetünkben, ismerőseink, barátaink társaságában megszoktuk, az illető közben haladt, nem volt ideges, nem sietett, és nem érezte úgy, hogy mondandója nem tartozik a külvilágra. És a járókelők igyekeztek úgy tenni, mintha nem hallanák, nem érdekelné őket. Túl azon, hogy ez a szöveg alkalmas volt mindenféle gondolatok ébresztésére, tegyük hozzá, nemcsak az ösztönlény természetes reakciója volt egy adott helyzetre, amelynek megoldása a nyers erőfölény tudatában szinte biztosnak tűnik. De nem is bátorság. Hanem inkább a teljes öntudatlanság, a félelem nélküli élet egy különleges, pillanata. Kevés ilyen van már.

Mintha kezdenénk megint hozzászokni ahhoz, hogy ne mondjunk ki túl sok mindent túl hangosan. Hogy körülnézzünk, közelebb hajoljunk, halkan, óvatosan beszéljünk, és csak miután a telefont átvittük egy másik helyiségbe, érezzük magunkat egy kissé biztonságban. A hallgatók, fürkészők, figyelők legtöbbször nem láthatók ma már, de az általuk gerjesztett feszültség esetenként nagyobb, mint régen. És néha nyomasztó. Nem tudom, hányan folytatnának le hasonló hangerővel fényes nappal egy hasonlóan érdekes beszélgetést a nyílt utcán, nem tartva semmilyen azonnali vagy jövőbeli megtorlástól. Ha elsősorban nem a nyilvánosság, az esetleges ismerősök jelenléte, megjegyzései tartanának vissza ettől, hanem a következményektől való félelem, akkor nagyon rossz korban élünk.