Pompázatos virágok között

Hatalmas virágoskertben élünk, irigylésre méltó az életünk. Amerre járunk, mindenütt virágot látunk magunk körül: az udvarokon, kertekben, a mezőn. A korán jött tavasz hamar kicsalta a rügyeket, majd a virágokat. Szemem előtt mintha még mindig a bámulatosan pompázó cseresznyevirágokat látnám, ám sárgából már pirosra kezd érni a gyümölcs.

Udvarhelyen a Kossuth utcát jó ideje a hárs illata lengi be. Van olyan fa is, amin elvirágzott, többsége azonban még ontja kellemes, enyhe illatát. A vidék sok-sok embere is megfordul ez idő alatt ebben az utcában. Már nem sok idő kell, és eltűnnek a virágok illatukkal együtt, amint a jázmin is elnyílt már.

Be-benézek a kertekbe, udvarokra, amerre járok. Liliomok, violák után rózsák vonzzák a szemet. Olyan helyeket is látni, ahol az út és a ház közti részen nem zöldség, hanem csak virág nő. Bármennyire is érezzük a nyár eleji drágításokat a mindennapi vásárláskor, mert a húsfélék, felvágottak, a drágán mért zöldségek mind több pénzt vonnak ki zsebünkből, a virágágyások mégsem változtak át zöldségeskertekké. Bár olyat is látni, hogy a rózsák, más virágok közt egy-egy rész zöldborsó, petrezselyem, máshol paradicsom tarkállik. Ám a tulajdonosoknak nem csupán a megtermelhető zöldség fontos, hanem a sok-sok virág is. Vajon miért kell virágot ültetni, öntözni és gondozni ott, ahol a nyár közepére megtermelhető vetemény talán fontosabb? Kisnyugdíjasok, kertészkedni kedvelő családok el nem mulasztják, hogy egy-egy új rózsatövet, más virágot vásároljanak, esetleg a szomszédtól kérjenek virágmagot tavasszal. Ugyan miért? A haszonelvűség azt diktálná, hogy még a városi tömbházak között is krumplit, zöldségfélét termesszenek, mégsem így van. Amint a vers sem hal (mert nem halhat) meg soha, úgy a virágok is kellenek a lépcső elé, járda mellé, néha a kert végébe, még olyan helyen is, amit nem lát az utcán járó, tehát csak a tulajdonos leli kedvét bennük.

Persze nem új vírus fertőzi meg az embereket, hanem „csupán” a régi újul ki bennünk minden tavasszal. A szép igénye, kedvelése. Köztereken is rengeteg virágot látni. Legtöbbjét közpénzen ültetik, gondozzák. Mégsem jut eszébe senkinek, hogy számon kérje valakin. Ugyan miféle emberek lennénk, ha még egy-egy virágra sem futná már?

Ne példálózzunk a régi mondással, hogy aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Egyébről van szó. Kell a szemnek, a tudatnak a virág is. Különben a gondos gazda ismertetőjele is egyben a virágágyás, akár magántulajdonról, akár közterületről legyen szó.

Templomkertekben, ház előtti ágyásokban, iskolák és intézmények udvarán, üzletek kirakatában már csak azért is megszokott látvány a nyíló virág, mert ilyen helyekre se fokhagymát, se padlizsánt, se sütőtököt nem ültetünk. Ezért érzem ingyen kapottnak, ajándéknak a hárs, a jázmin, a rózsák illatát. Meg nem állhatom néha, hogy az útra kihajló virágot meg ne szagoljam. Az illat mellett eltölt az az érzés, hogy rajtam kívül mások is odafigyelnek a szépre. Levágni, letépni azonban sajnálom. Ott pompázzon, ahol van, amíg a természet rendje ezzel örvendeztet meg. Akárcsak a madárhanggal.
Mert mi is lenne, ha arra kellene rádöbbennünk, hogy sehol egy szál virág körülöttünk, soha egy madárfütty a környezetünkben? Akkor lennénk ám nagyon szegények. Egyetlen embernek sem kívánhatjuk, hogy ilyet érjen. Ezért is kell óvnunk környezetünket: hogy ne a szemétből nőjön ki a virág, amikor eljön annak az ideje.