Mitől lehetne szebb az életünk?

Úgy látszik egy ideje, hogy az Isten is elégedetlen emberből teremtett legtöbbet. Ez pedig elég baj nekünk, akiknek végig kell hallgatnunk mások sopánkodásait, siránkozását, panaszkodását akár naponta is. Már nem is a dolgok nagyságrendjétől függ, úgy vélem, hogy ki mennyit panaszkodik, hanem maga a tény a fontos: ránk önthetik, ami a begyükben van. Tudunk arról, hogy a kibeszélő terápia megkönnyíti a lelket, ám az ilyen, aránylag egyszerű, mondhatni alacsony szakmai szinten megvalósuló terápiás jelenség elképzelhetően nem hozza meg a várt eredményt. 

Ismerjük már az energiavámpír fogalmát is. A köznapi beszédben azokra használják, akik negatív hozzáállásukkal lefárasztják a környezetükben lévőket, beszélgetőtársaikat. Bár a beszélgetőtárs fogalma ez esetben nem a legpontosabb, arra gondolva, hogy a panaszkodók, az elégedetlenek kevéssé figyelnek arra, hogy az, aki éppen hallgatójukká vált a beszédhelyzetben, éppen mennyire érdeklődik az elhangzottak iránt.

És felvetődik, jogosan persze, a kérdés, hogy vélt vagy valós alapú-e az elégedetlenség. Erre talán sosem lehet egyértelmű választ adni, már annál fogva sem, hogy két fél teljesen másként ítél(het)i meg a helyzetet.

És bizonyára a csendes, kevés beszédű emberek vannak kevesebben, akik a rájuk mért sorscsapásokat nem erősítik fel hangos szóval, hanem tűrnek, talán dacosan, talán beleroppanva. De észreveszik a halvány mosolyt, az éppen nyíló virágot.

Mert az apróságok is azzal az eredménnyel járnak, hogy jobban érezzük magunkat. A személyre szabott figyelmességeken, kedvességen túl sok apró jel van, amit naponta észlelünk. Nem kell leltározni ezeket, ám tagadhatatlanul részük van abban, hogy közérzetünk jobb legyen. Miről is van szó? Nem óriásreklámokon üzennek nekünk, és nem is a televíziók fő műsoridejében. Nem vonul rezesbanda az ablakunk alá, és nem is köszöntenek fáklyás menettel. Egy részük apró figyelmesség, akár idegenek részéről. Hogy a hivatalban készségesek, és nem úgy járok, mint egy másikban, ahol, amikor felküldtek az emeletre, az őr egyszer felírta az adataimat… Az üzletben az eladónő készségesen kínálja a friss árut, például a jó édes hazai paradicsomot. Az autóbuszon nem kell lesni, hová rázódik el a kisgyerekes anyuka, hanem rögtön átadja a helyét valaki. A kávézóban a pincér nem kérdezi, mit és hogyan, hanem tejet és ásványvizet hoz a kávé mellé, ahogyan szeretjük. A pénztárnál figyelmeztetnek valakit: az oldaltáska rekesze nincs bezárva, és kilóg a pénz… 

Adódnak meglepőbb esetek, élmények is. Hogy a járdán a kis madár előlem nem repül fel, hanem elmehetek mellette azon a lépésnyi részen. Mintha ismerősök lennénk. A babakocsiból ránk kacag az ismeretlen kisgyerek. Születésnapunkon hét ágra süt a nap. Meg ilyesmik. Nem világrengető dolgok. Ám az egyén szemével nézve minőségi történések. Nem pusztán azért, mert valami más minőséget képviselnek, mint amivel általában naponta találkozunk, mint amit legtöbbször megtapasztalunk, hogy aztán lógó orral álljunk tovább. Nem, nem, mégis fontosak.

Mégis megdöbbentő, milyen közömbösséggel néznek túl rajtuk az emberek. Azt hiszem, még ott tartunk, hogy legtöbbje az óriásplakáton, az esti hírekben várja a személyére szabott csodát. Az a sanda gyanúm, hogy időtlen időkig kellene ilyesmire várnunk.

Pedig csupán arról van szó, hogy reggel, mosakodás után elfelejtik föltenni azt a varázsszemüveget, amivel mindezt megláthatnák. Azt a sok apróságot is, amitől szebb lehet az életünk.