Rovatok

Arra ébredt Józsi, hogy maga alá szorult karja elzsibbadt. Hanyatt fordult, kezét lelógatta az ágyból, hogy a zsibbadás hamarabb elmúljon. Felesége egyenletesen, halkan szuszogott, mocorgásával nem akarta felébreszteni.

Ilyenkor az ember mindenféléket gondol. Számlát kell fizetni. A félcipő lebillent orrát meg kell ragasztani, ahhoz ragasztót kell venni – meg ilyen apróságok, mert el kell tölteni az időt, amíg újból elalszik. A visszaalvás azonban nem megy olyan könnyen, az embernek eszébe jutnak régi szimpátiák és be nem váltott ígéretek, amikkel e percig is adós maradt… A következő negyedóra pedig már a tervezgetéseké.

Hosszú percek után elszánja magát: kimegy a vécére. Lassított mozdulatokkal száll le az ágyból, villanyt nem gyújt, ugyan minek, sötétben is tudja az ember a saját lakásában, mi hol van. Tapogatózik, és kínos lassúsággal nyit ajtót, be sem csukja maga mögött, mert úgyis vissza kell majd térni, ha már jól elálmosodott. A kredencen kitapogatja a cigarettáscsomagot, azzal bevonul a vécére. Rágyújtani, mert úgy talán jobban telik az idő, hamarabb elálmosodik.

A dobozban nincs ott a gyújtó, vajon hol maradt? Már nem megy vissza, nehogy zajt csapjon, minden zugot átnéz, nem kerülne-e valahol egy doboz gyufa. Hát nem kerül.

Egy darazsat lát meg a szőnyegen. Hogyan kerül ide, a negyedikre? Jó lenne kidobni az ablakon. Nem elpusztítani, nem, az is egy élet, miért oltaná ki? Ha a darázs nem itt élne, hanem valahol a mezőn, az erdőben, ilyen veszélybe sosem kerülhetne az élete.

Ott áll Józsi az illemhely közepén, és gondolkodik. Megleli a megoldást: egy darabka vécépapírba kellene belefogni, csak úgy lágyan, hogy meg ne nyomja, mert tapasztalatból tudja, hiába is próbálná felmászatni egy papírdarabra. A tekercs vécépapír a kezében van már, leteker belőle, puhán összefogja, és a darazsat felveszi vele. Na nem az első és nem is a második próbálkozásra.
Egyik kezében a papírba fogott darázzsal, másik kezében a tekercs rózsaszín papírral elszánja magát a nagy tettre. Felugrik jó magasra, mert köztudottan a vécéablakokat mindig magasra vágják, és nagy erővel lódítja a kezét. Vigyáz, hogy ne sarokkal érjen földet, illetve talajt, hogy ne hallatsszék az alsó szomszédoknál e tett visszhangja – még le is guggol kissé visszaestében, ruganyosan, büszke is magára, ezt még gyermekkorában tanulta, focizáskor, jól sikerült a mutatvány. Kezében… a tekercs vécépapír helyett a papírba göngyölt darázs, képzeletében a tekercs illetlen színű papír most száll lefelé, négyemeletnyi magasságból, közben göngyölödik.

Vajon meddig ért le már a papír, vagy letekeredett-e egészen? Hány méter is lehet a hossza? Sosem gondolt erre idáig.

A fürdőkád sarkára felállva, egyik lábát a kagylón tartva próbálja kidugni fejét az ablakon. Csupán reméli, hogy a dobás erősségétől elszakadt papírtekercs nem bomlott le, nem lobogott vidáman emeletnyi mélységekbe, talán csak úgy, tekercsként esett a földre.

Az utcai égő gyér fényében is jól látszik: az alsó szomszéd erkélyén akadt meg, tehát a többi lebomlott, belelóg a sötétbe. De már nem sokáig, mert üt az óra. Négyet. Nemsokára kezd világosodni. Olyan lesz a tömbház, mint egy rosszul feldíszített karácsonyfa, gondolja Józsi, és már kedve sincs visszafeküdni. Ha kivilágosodik, mindenki látni fogja a papírtekercset, az alsó szomszéd pedig nyilván rövidesen rájön, hogy nem földönkívüliek űztek vele illetlen tréfát.