„Kulturális” különbségek

Ha a hazugság, képmutatás képessége genetikailag rögzített, akkor ennek az országnak a polgárainak bőven kijutott belőle.

Nézzük csak ezt a nyilvánvaló ellentmondást: a legnagyobb patrióták, hazájukat a legjobban féltők, szeretők a románok. Legalábbis itt köztük élve, megnyilvánulásaikat figyelve ez lehetett az embernek a benyomása. Aztán az első alkalommal, ahogy a határok kinyíltak, milliónyi román kötött útilaput s hagyta itt a szeretett hazát. Olyannyira, hogy ma is a legnagyobb bevándorlói közösséget képviselik Olaszországban, Spanyolországban. Bár politikailag nem korrekt arról statisztikát készíteni, hogy kik viszik a prímet a bűnözésben ezekben a befogadó országokban, szerintem Nyugat-Európában minden nagyváros rendőrkapitányságán jól ismerik a romániai helyzetet. Jobban talán, mint mi itt, Romániában.

Mint ahogy azt sem korrekt kijelenteni politikailag, hogy genetikailag van-e hajlandóság etnikai szinten a rendszabályok elkerülésére, az erkölcsi küszöb leeresztésére. Mind látjuk azonban a különbséget, néha ugyanazon személyen: a „nyugati” határ túloldalán törvénytisztelő állampolgár, aki a légynek sem vét, idehaza meg szemetelő-köpködő idióta bunkó. A törvény nagy úr, tartja a mondás, s ebben a helyzetben ennek negatív a hozadéka: napjaink Romániájának eltorzult erkölcse, az idiotizmust szorgalmazó normarendszere a legrendesebbeket, legtisztességesebbeket is képes a sárba lehúzni.

De ez persze, legalábbis a politikai korrektség és a tudományosság jegyében megfogalmazható mai álláspontok szerint nem etnikai, nemzeti jellegzetesség, legfeljebb kulturális sajátosság. Ami, ha belegondolsz, még nagyobb bűn, hisz nehezen tudsz változtatni a genetikai örökségen, annál inkább a kultúrán, a normarendszeren. Romániában az adott helyzet egyik következménye egyéni szinten, hogy az ország jelentős része elhúzott, a maradottaknál egy friss kutatás kimutatta, hogy egyik legpesszimistábbak az unióban, s ez a pesszimizmus egyre növekszik. Persze nincs igazából szükség kutatásra, hogy eldönthessük, jól érzik-e magukat a bőrükben a románok Romániában: a több milliós, újdonsült román diaszpóra megléte a legfőbb bizonyíték arra, hogy nem.

Lassan az az érzése az embernek, hogy Romániában az számít nagyobb hazafinak, aki nagyobbat csal és hazudik. A román politikában ugye bevett szokás, hogy az emberek pillanatnyi érdekeik mentén szövetségeseiket gondolkodás nélkül hátba szúrják s csatlakoznak az addigi ádáz ellenfélhez. Legutóbb Szilágyi, akarom mondani Ovidiu Silaghi esete bizonyítja, aki a liberálisoktól egy időközi választás erejére átigazolt a szociáldemokratákhoz, hogy ha a legádázabb ellenség, a magyarok legyőzéséről van szó, akkor semmi sem szégyen. S hogy a magyarok a románok „ellenségei”, nem az én megfogalmazásom: egy másik „elit” szociáldemokrata, Bogdan Diaconu jelentette ki épp a napokban, aki „magyarbarátságát” soha nem rejtette véka alá, s aki szerint példának okáért Magyarország egy olyan „fertőző góc” a térségben, amelyben „forr a gyűlölet a szomszédaival szemben”. Pont, ahogyan árad a szeretet Diaconu retorikájából, tehetnénk hozzá.

A legszomorúbb az egészben, hogy manapság mindezt már nem kisiklásként kell felfognunk, hanem mindennapi normalitásként. Az már egyenesen elkeserítő, hogy ha Ponta magyarellenes összefogásra biztat Szatmáron, a romániai magyar közösség egyik politikai vezetőjének, Borbély Lászlónak tulajdonképpen csak annyi erre a mondanivalója, hogy „ez van”. Még jó, hogy hozzá nem teszi: ezt kell szeretni.