A székely szabadság napja

Érdekvédelmi szószólóink tudomására hozták a védelmezett közösségnek: híveink, nem március 10., hanem március 15. a magyar, következésképpen a székely szabadság napja. Történt ez Marosvásárhelyen, a székely vértanúk városában. Ott, ahol 1854. március 10-én, a Postaréten három bitófa magasodott. Lázár János akkori városbíró – korabeli feljegyzések szerint – azt üzente azoknak a kérelmezőknek, akik csupán annyit szerettek volna elérni, hogy a bitót golyó általi halálra változtassák, „elég fa van a város erdein az ilyen szép madarak számára”. A mártírokat kivégezték, majd azt is feljegyezték, hogy nevezett városbíró testüket is el akarta emészteni, hogy nyoma se maradjon az utókor számára. Házról házra járt oltatlan meszet keresni, ám az egész városban nem akadt senki, akinek oltatlan mesze lett volna… A postaréti bitók mellett pedig eltemették a három vértanút, sírhantjukat nem sikerült eltüntetni, és a város polgárai 1874-ben közadakozásból megépítették a gránit emlékművet. Jókai sorait vésték rá: „Egy nemzet tette e jelt itt, leghűbb gyermekei végzetes sírja fölé. Élni szabadságban vagy azért meghalni merészen: ezt hitték, vallák s haltak érette híven.” Néhány a kőbe vésett sorok közül. Ezt ne tudnák azok, akik valamiféle politikai dacból, zsigeri gyűlölködésből vagy talán hatalomnak tetszelgő meggondolásból óvják a magyar közösséget, hogy külön is megemlékezzenek a székely szabadság napjáról? Március 10., függetlenül attól, hogyan hívják a kezdeményezőt, a székely szabadság napja marad mindaddig az emlékezetben, amíg a történelem viharos századát átélt gránitoszlopon Jókai sorai hirdetik a székely szabadságszeretetet. Bárki találta is ki, jól gondolkodott, ez a nap nem egy a míves napok közül, hanem vérrel írott emléknap. A marosvásárhelyiek még emlékeznek arra, amikor a diktatúra éveiben titkon, az éjszaka leple alatt virágot helyeztek a székely vértanúk emlékoszlopához. Szebb virágokat hajtott akkor a hazafiság, vagy talán a szó kopott meg? A székely szabadság napja és a magyar szabadság napja jól megfér egymás mellett a naptárban, csak másról szól. Aki a forradalom utáni hangulatról, elnyomásról, kiábrándulásról olvassa ma a történelemkönyveket, az számot adhat arról, mekkora tett volt kiállni az eszmék mellett, a kudarcra ítélt újbóli szervezkedésben részt venni, hinni és remélni. Orbán Balázst, a szó nemes értelmében vett legnagyobb székelyt sajtóperrel sújtották, amiért a Makk-féle összeesküvés árulásának történetét megírta, és amikor elítélték becsületsértésért (Biró Mihály ellen), akkor a közvélemény oly módon állt ki mellette, hogy kivonultak a Postarétre, és néma kiállással tettek hitet a székely szabadság mellett. „A férfiak feketében, az asszonyok gyászfátyollal mentek végig az utcán, mint tizenhét évvel ezelőtt, amikor Török Jánost, Horváth Károlyt és Gálfi Mihályt kísérték a bitófáig, csak most sokkal többen voltak” – olvasható egy korabeli tudósításban.

És ma? Mondhatja valaki, hogy ma nem ez a szándék, más célok vezérlik a szervezőket, provokálják a hatalmat, és így tovább. Valóban nem akasztanak, nincsenek kivégzések, csak éppen gyanúsítottak vannak (Wass Albert-ügyek), gúnyolódnak a székely szimbólumokkal (a kormányfő sajátos történelemszemléletében), Lázár Jánosok és Biró Mihályok is akadnak pillanatnyi, ám jól körvonalazható érdekeikkel. A székely szabadság napja igenis létezik, és nem azért, mert arra tüntetést szerveztek, hanem azért, mert a történelembe vérrel írták azt be. Már csak ezért sem szabadott volna pártutasítással megakadályozni ennek megünneplését.