A Patkó – egy befejezetlen álom

Két héttel ezelőtt, amikor megtörtént a Márton Áron tér műszaki átadása Székelyudvarhelyen, szóba álltam néhány ismerősömmel, olyan emberekkel, akik szívükön viselik városunk sorsát, akiket foglalkoztatnak az átalakítások, az újdonságok, akiket izgat az épített és a szellemi hagyaték, s akik – józan fejjel – azzal is foglalkoznak a köznapi robot és az állandó pénzínség méricskélése mellett, hogy miféle esélyekkel kecsegtethet a jövő. Nem az álnépi sarjadéknak öltözött, mindenféle vitézkötéssel, sallanggal, kitűzővel, árvalányhajjal felszerelt főállásban székely-magyarkodó elitekre gondolok, akik valamiféle importált vagy helyi fejlesztésű gittegylet főállású aktivistáinak képzelik magukat, s akik, ha tehetik feszt ott ágának önös és bomlasztó dilettantizmussal, ahol nem kellene. Azokról beszélek, akik kellőképpen higgadtak és tájékozódtak, hitelesek és műveltek, hogy aggódni merjenek és sorsunk konstruktív alakítójaként szóljanak, ha kell.

Itt van, adott ez a tér – mondja a nép javának tartott pár józan gondolkodó –, amelyen éltünk, ahol jöttünk-mentünk, ahol folyton azt reméltük, hogy felnövünk egyszer, még akkor is, ha aljas módon a Szabadság terének nevezték a jogsorvasztó korábbi hivatalosságok. Amióta Márton Áron térnek tudjuk, kissé rendeződtek lelkünkben a feszültségek, és hisszük, hogy egykor, itt valóságosan is felemelkedünk végre. A református templom közelében ismét ott a Vasszékely, a sok-sok vasszékelyre, az elvérzett dédapákra emlékeztetőn, a déli oldalon pedig – Harmath Ödön Jézusa lábánál – Hunyadi László zseniális alkotása szerénykedik, de él, közénk illeszkedve van jelen a nagy ember-szobor, az egykori 82-es, a boldog emlékezetű Márton Áron bronzmása is.

Operett-székelyeink azt mondják erre, hogy vissza mindent a Patkóba! Ha már felújíttatta a város, akkor legyen minden olyan, legyen úgy, mint volt! Címereket kérnek, országzászlót és „történelmi” állapotokat”. A kérdés akár jogos is lehetne. Ám a teljesség kedvéért, akkor tessék visszaállítani a magyar világot! Ne azt a villanásnyi valamit, amelyben jóformán lélegzethez sem jutottak eleink a sok ünnepség, a vele járó másnap és a háborús ágyúdörgés miatt. Nem az kellene, nem „csak” olyan lenne jó nekünk, hanem az Örök Magyar Idő.

A székelyek anyaszék-városa viszont vehetné a fáradságot – súgják a higgadtak –, lehetne annyira bátor, hogy a kőpatkó belső ívén, a középre illesztett Udvarhely vármegye címere mellett kétoldalt ábrázolni merje a testvér székekét is, mészkőbe, márványba, esetleg gránitba vésve. Akár szent hellyé is változhatna a Patkó. Jelképpé. Egy legalább tíz méter magas rúdra, középen, hátul, hogy sem Jézust, sem Áron püspököt ne takarja, felkerülhetne a székely zászló, s mellette – mondjuk, a tolerancia, az idő változásának jelzése végett – lehetne két-két, kissé alacsonyabb oszlopon, jobbról a város és a magyarok, balról az unió és a románok zászlaja. Ez lehetne a Székely Origó, a székely Clark Ádám tér. Fiatal házasok, ballagó évfolyamok fényképeztetnék magukat itt. Turistacsoportok sereglenének össze. Itt küszködnének könnyekkel az objektív előtt az elcsángált hazatérők thai feleségek és félvér gyermekek gyűrűjében. A vasszékely előtt egy négyzetméteres üveglap alól pedig előderengenének az eltűnt évszázadok városának évgyűrűi, az egymáshoz idomult romok. Javasolják a barátaim, a józan székelyek, akik hasznosítható múltban és vállalható jövőben gondolkodnak. De ez inkább csak amolyan kocsmai beszélgetés, kávéházi csevej, mely tán elvész a köznapi zsivajban. Ejsze, csak álom. Olyan álom, amelyre jelenre ébredésünk után már csak halványan emlékezünk.